Beszélgetés Jerger Krisztinával

Beszélgetés Jerger Krisztinával

Az átirat egy 2020. február 20-án készült beszélgetésből készült, ahol Jerger Krisztinát Czvetkó Fruzsina és Horváth Mátyás kérdezte. A beszélgetés a Képzőművészet-elmélet Tanszék Kurátori Archívum kurzusának egyik feladata keretében készült. A kiemelt részletekben a hangsúly Jerger korai és késői kiállításrendezési gyakorlatáról megosztott gondolataira kerül. 

Fotó: Féner Tamás
A kiállításrendező

Ebben a részletben Jerger Krisztina a hetvenes és nyolcvanas években bevett kiállításrendezői gyakorlatról mesél. A mai kurátori szerepkör és az akkori kiállításrendezői feladatok között érdekes áttűnések fedezhetők fel.

Már az egyetem alatt is bekerültem galériákba, ahol kiállítást csináltam: szakmailag és formailag kellett megtervezni egy kiállítást. Ez a tapasztalat nagyon-nagyon fontos lett később. Ezt nevezik ma kurátori feladatnak. De ez teljesen új terminológia, mi még nem használtuk. A Műcsarnokban kezdő művészettörténészként 30-35 kiállítást csináltam egy évben. Egymásra tolódva mentek nagyobb és kisebb kiállítások. Akkoriban a szakmai munkára volt a legkevésbé idő, azt itthon a fürdőkádban kellett végiggondolni. Minden más a kivitelezés volt. Megszervezni, hogy ott legyen az anyag, ott legyenek az emberek, hogy legyen logisztika, hogy legyen festék. Ez rengeteg időt vett igénybe. Az én időmben ez mind a kurátor, avagy a művészettörténész feladata volt. Tehát egyfelől az volt a feladat, hogy tartalmilag megfogalmazd a kiállítás tárgyát, amihez a műteremben kiválasztottad a kiállítandó műveket. Másfelől kitaláltad hozzá a formát: ha jobb érzéked volt hozzá, akkor jobban, ha kevesebb, akkor kevésbé. Aztán megnézted, hogy tényleg megvették-e azt a festéket, amelynek megadtad a sorszámát, hány kiló, hány ecset stb. Majd végigvezetted az egész építést, A-tól Z-ig. De nemcsak a kiállítással foglalkoztál, hanem szerkesztettél hozzá katalógust is. Kitaláltad, hogy ki legyen a grafikus, és levezényelted a grafikai munkát. Katalógus, meghívó, plakát (amely akkor még kikerült az utcára). Aztán zárásként jött a bontás – bár általában rombolni sokkal gyorsabban lehet – és a kiállítás utóélete: sajtófigyelés, dokumentáció, mindennek a lerakása a könyvtárba, hogy az utókornak legyen miből dolgozni. Minden kiállítás olyan, mint egy színházi előadás. Aki látta, emlékszik rá esetleg, de gyakran nincs rendesen dokumentálva.

Repülő alakzatok három termen keresztül – Székely Vera-kiállítás

Jerger Krisztina egyik első nagy sikerű rendezése, a Székely Vera című kiállítás 1980. szeptember 5. és 28. között volt látható a Műcsarnokban. Ebből a részletből jól kitűnik, hogyan is fogant meg Jergerben a kiállítás rendezői elve, amely során részletesen elmeséli létrehozatalának részleteit is.

A kiállításcsinálásnak is vannak korszakai, mint a divatnak. Vannak főcsapások, amelyek néha alább hagynak, majd újból visszajönnek. A divat ide is betüremkedik: hogy miért így és miért úgy van az installáció, miért ezek a színek és fények. A divatra azért térek ki a Székely Vera-kiállítás kapcsán, mert én ezt az expresszív világot hoztam Lengyelországból, ahol keveredik a szürrealizmus, a groteszk és az expresszivitás világa. A színház és a képzőművészet is ebből építkezik. Amikor megkaptam a Franciaországban élő Székely Vera anyagát, nem tudtam elszaladni hozzá a műterembe. Vera küldött nekem fotóanyagot, ebből készültem föl. Egy kurátornak mindent tudnia kell a művészéről, nincs mese. Érteni, értelmeznie kell az anyagot, amit a kezébe vesz. Az én felelősségem, hogy az életműből vagy egy szakaszból mit és hogyan állítok ki. Ez a művészettörténész kiállításcsináló, ha úgy tetszik: kurátor házi feladata: hogy eljusson a művészhez, hogy felülről lássa a dolgokat. Hónapokon keresztül ültem művészeknél műteremben. Mire a kiállítás megnyitójához értünk, már tudtam, mikor fekszik, kel, mi a kedvenc kajája, kit szeret, mi a színe, mi nem a színe. Így tudok neki segíteni, és meggyőzni őt arról, milyen legyen a kiálltás. A külső szem és az ő belső szeme sok esetben egyáltalán nincs köszönőviszonyban egymással. Van, amikor igen, de leginkább nem. Fontos, hogy elhiggye neked, hogy jól látod a munkáit a térben. Kevés művész van, aki látja a teret: hogy mi történik, amikor ezek a melók bekerülnek a kiállításra. Hogy erre a falra nem kell öt munka, és nincs is értelme. Ez egy nagyon izgalmas fejlődési folyamat: csiszolódik, tisztul, kikristályosodik, hogy mit szeretnél elmondani, melyek a legfontosabb munkák.

Visszatérve a nyolcvanas évekre és Székely Verára: nagyon szerettem Vera munkáit, briliáns művész. Itt nincs mese. Mert bár rossz művészből is lehet nagyon jó kiállítást csinálni, csak az hazugság. Egy jó válogatással nagyon jó művészt faraghatsz egy közepes művészből is. De most tételezzük fel, hogy remek művészed van – Székely Vera közéjük tartozott. És csinál valami nagyon izgalmasat – ezt ma már installációnak nevezzük, vagy szobrászatnak. Nagyon érezte a teret és a funkciókat, kitalált egy modulszerkezetet. Egy legyezőformát. Majd összefűzte a két végét, és ha kinyitotta, akkor különböző szituációkat hozhatott létre a térben. Variációk és fugák tömege. Pofonegyszerű modul. Elképesztően egyszerű. Még a hetvenes évek közepén találta ki. Ezekből az elemekből kellett kiállítást csinálni. A Műcsarnokban fantasztikus a belmagasság, remekül lehet használni a teret, ahol ezek a formák majd repülnek, szállnak. Tehát repülő alakzatok lesznek három termen keresztül. És föltettem magamnak a kérdést – sokáig tartott, nem a kérdésfeltevés, hanem a válasz –, hogy nekem személy szerint mit jelent a repülés. A szárnyalás, a repülés, a lebegés. Mindenféle gondolatok végeredményeként végül abban maradtam saját magammal, hogy: bizonytalanságot. Hogy elveszítem a talajt a lábam alól. És fölszállok, ami egyben magasztos és fantasztikus érzés. Mindannyian szeretnénk repülni. Álmotokban ti is repültetek már nem egyszer, nem kétszer. Nagyon izgalmas érzés, mégis bizonytalanságot szül.

Hogy tudnám a bennem megfogalmazódott kérdést és választ egyértelműen átadni a nézőnek? Ingoványos talaj. Hiszen nincs jogom egyetlen csatornára állítani a nézőt, leszűkíteni a fantáziáját, arra kényszeríteni, hogy arra gondoljon, amire én. De szeretném megkönnyíteni a kapcsolatát a művel. Nekem nagyon sok időm van erre felkészülni, neki van egy órája, fél órája, tíz perce. Hogy tudom elkapni? Hogy nagyon rövid idő alatt olyat kapjon, ha valamikor máskor becsukja a szemét, akkor is beugorjon neki a szituáció. Akkor tovább gondolkodtam, hogy nekem mit jelent ez a bizonytalanság, a repülés és a talajvesztés. És akkor jött a pofonegyszerű ötlet, hogy én bizony a kiállítótér padlóját 10-15 centi szivaccsal fogom bevonni. És így lőn. De amíg az ötlet mondjuk öt perc, addig a megvalósításra egyetlen fillér sem volt. Olyan nem volt, hogy: „kezit csókolom, Hídvégi elvtárs, nekem kellene 200, 300, 500 négyzetméter szivacs”, és ez ennyibe meg ennyibe kerül. Hanem az volt, hogy elmentem a szivacsgyárba, előadtam a megfelelő elvtársnak, hogy kiállítást rendezek a Műcsarnokban, és kellene szivacs. És kaptam. És hozták. 

És a következő történt: egy nagyon szűk folyosón engedtem be a nézőt, és amikor beért az első teremajtóhoz a szűk nyílásán át, akkor kinyílt a tér. Felfelé nézett, mert ott lebegtek ezek a hófehér cuccok. Közben rálépett a szivacsra, amire nem számított, és elveszítette a talajt. De ez volt a cél. Hogy tényleg elveszítse a talajt a lába alól, és lehuppanjon. Az egész kiállítást alulról kellett néznie. Vannak olyan fotóim, ahol bent ülnek a nézők a szárnyak alatt. Nem akartak kijönni. Ott heverésztek, piknikeztek a fiatalok. Befeküdtek a szárnyak alá, órákat töltöttek ott. Reveláció volt. Három hétig volt csak nyitva, de erről a kiállításról beszélt fél Budapest. Mint a tűz, úgy terjedt a híre. Elsősorban a fiatalok között. Arról szólt a történet, hogy az érzelmeken, az emóción keresztül hatott a kiállítás.

Súlypont, csúcspont, koreográfia

Ebben a részletben Jerger saját és a szakma kiállításrendezési elvéről és gyakorlatáról fogalmazza meg gondolatait.

Gyakran használtam filmet bevezetésként. Felkértem művészeket, hogy kimondottan a kiállítás felütéseként csináljanak filmes bevezető etűdöt: fénnyel és színnel. Ami az értelmezést segíti. A rendezés fantasztikus műfaj. Van egy jó szakmai koncepciód, tudod, hogy hol vannak a súlypontok, mit szeretnél kiemelni, mi a koreográfia, hol van a csúcspontja a kiállításnak, hol kell egy kicsit visszamenni, hogy a néző pihentetni tudja a szemét. A rendezés egyik feladata az volt, hogy egy láthatatlan térképpel segítse az értelmezést. A magyar kiállításoknak gyakori hibája, hogy elképesztő mennyiségű verbális és vizuális információt öntenek a nézőre. Ami felfoghatatlan. Ha ritkán jut kiállításhoz a művész, ritkán van rá lehetőség, hogy feldolgozzák az életművét, akkor abba a hibába esnek a szereplők, az élő művész, a művészettörténész, a kiállításrendező, hogy többet és még többet akarnak megmutatni. Holott a kevesebb több. Ezt pontosan tudjuk, és tudnunk kellene alkalmazni. Az az érzésem, hogy általános szakmai hiba, hogy magunknak csinálunk kiállítást.

 

A tárgyak aurája

Jerger kiállításrendezői gyakorlatában fő szempontot játszott a tárgyközpontú szemlélete. Ebben a részletben Jerger a 2010-es éveiben rendezett kiállításaiból hoz példákat, hogyan is indult ki a művek és a tárgyak jellegéből bemutatásukkor.

A Szépművészeti Múzeumban áll életem első állandó kiállítása, amely talán engem is túl fog élni: az Antik gyűjtemény kiállítás. Addig csak olyan kiállításokat csináltam, amelyeket néhány hónap múlva lebontottak. De ez az egyetlen talán még sokáig állni fog. Egy kicsit más szemlélettel. Bár ahány féle múzeumban dolgoztam, mindig másképp fogtam meg a műtárgyakat.

Nekem mindegy, hogy a műtárgy egy antik szobor, egy gatya, vagy egy repülőszárny. Műtárgy, tehát van lelke, tulajdonsága, befoglaló formája, amit be kell mutatni. Emlékszem, a Néprajziban szó szerint gatyakiállítást csináltam (Félre gatya, pendely címmel). Ők szépen, nem is tudom, olyan „néprajzosan” állították volna ki, én meg szobrokat csináltam belőlük. Mert fantasztikusak. Egy ilyen paraszt pliszégatyában akár tíz méter anyag is van. Ezért kihúztam és felkiáltottam: hát gyerekek, ne hülyéskedjetek, ez egy köztéri szobor! Ezt így fogjuk kiállítani. Jaj ne! – jött a válasz. Hát mondom: de! Csináljunk belőle szobrot! Elképesztően jó, ha más szemlélettel közelíted meg a tárgyakat. 

Vagy ott volt az úszószobor-kiállítás a Városligeti tavon (Művészet a tavon címmel). Két ilyen nagy kiállítást csináltam – mikor Pán Mártából kiindulva – szobrok kerültek a vízfelületre. És tényleg nagyon jó nemzetközi és magyar anyag került ki. Ezek is extrém helyzetek voltak: de miért is ne? Ez is köztér. Az emberek ritkán találkoznak jó köztéri szoborral. Csak most történetesen a vízen vannak. És lehet köztük csónakázni. Oda lehet menni, meg lehet nézni, ugyanúgy, mintha füvön sétálnál. Az mindig izgatott, hogy egy kicsit máshogyan közelítsem meg a tárgyakat, ha lehet. Játékossá tenni és inspirálni a nézőt.

Mindig azt mondom, hogy én vagyok az első zsűri: én válogatok, zsűrizek be, ki műveket. Én látom elsőnek a kiállítást. Ha én nem értem, akkor mit várok a nézőtől. Ha egy kicsit másfajta szemlélettel közelítem a műveket, más lesz a kiállítás. A magyar kurátorok jelentős része, ha nem is mindenki, de nagyon erős az az iskola, leginkább verbálisan dolgozik: nagyon sok ismerettel, információval, tudással rendelkező kurátor művészettörténészek, akik a műtárgyak minden részletkérdését ráborítják a nézőre. Ezeknek a kiállításoknak egy része lényegében nézhetetlen. Legalábbis a néző szempontjából. Azt kell megtanulni, hogy kívül állj, ne csak bent legyél, belterjesen, belül. De nem könnyű emészthető kiállítást rendezni. Egy kiállításért meg kell dolgozni. Sokat teszek azért, hogy megkönnyítsem egy-egy kiállítás nézését. Mert tudom, hogyha a látogatónak nincs elégséges ismeretanyaga, akkor nincs kapaszkodója. Abba kell őt segítenem, hogy ne legyen elveszett. Egy picit fogom a kezét ezekkel a láthatatlan lehetőségekkel. Én mindig nagyon komoly energiát feccöltem a tálalásba: hogy a nézőnek színházi élménye is legyen, egy olyan performance, amelyben elvarázsolódik. Ahonnan rengeteg érzelmet visz haza. És ráadásul még jó és új tárgyakkal is találkozik.  

Talán a legnehezebb: egyetlen tárgyat kiállítani. Amire büszke vagyok, az a Marcus Aurelius büszt, amelyet Magyarországon találtak (talán Dunaszekcsőn). 900 négyzetméteren volt látható még a tatarozás előtt a Szépművészeti Múzeumban, a régi antik kiállításon. 900 négyzetméter. Egy büszt. Úgy szólt, mint annak a rendje. A tartalomból kell kiindulni, tehát a tárgyadból, a műtárgyadból, az most lehet a családi ezüst, vagy akár az én drága Marcus Aureliusom, és akkor már el is indít egy gondolatot bennem. Hogy itt van egy gyönyörű szobrom. Mit csinálnék vele. Hogyan? Bezárjam? Szűkké tegyem? Nagyon közelről engedjem nézni? Nyissam ki a teret? Legyen perspektívánk? Éljen ez a szobor? Van akkora aurája? És van! Mert rájössz, hogy ennek a szobornak olyan kisugárzása van, olyan zseniális, hogy nem szabad beszűkíteni. Minden műtárgynak van kisugárzása, energiája, belefeccöltek egy csomót. Az nem vész el. Az csak visszajön. Nem papírforma meg centiméter. Nem lehet, csak úgy gondolkodni, hogy X centiméterre teszem egymás mellé a képeket. Mert az egyiknek ekkora aura kell, a másik meg azt szereti, hogyha összeszűkítik és összezárják, mert akkor feszes lesz. És ezeket kell megérezni. Ez nem pusztán elmélet. Ez olyan, hogy beszél hozzád, és érzed, hogy megfullad, ha oda beszorítod. Én ezt érzem és látom, amikor csinálom a kiállítást.

Amikor a Szentföld öröksége című kiállítást csináltam, akkor a tárgyak próbálták egymást kiszorítani. Hárman voltak, három szarkofág, és az istennek nem akartak összepasszolni. Olyannyira, hogy kiabáltam velük este, amikor otthagytam őket. Nem akartak összeállni. Utálták egymást. És mondtam: hogy nem én tehetek róla, hogy a plusz harmincból mínusz tízbe hoztak át benneteket. Ráadásul három szarkofág, az is lehet, hogy utálták egymást mint élőlények, annak idején. Mondom, arra is tehettek, hogy gyűlöltétek egymást. Holnapig tessék megbarátkozni! Becsületszavamra: összeszoktak reggelig. Megbeszélték egymással, mert kénytelenek voltak. Szóval van ilyen. És ezt egyáltalán nem misztifikálom. De tényleg van ilyen.