A JERGER KRISZTINA-DÍJ 2024–2025 JELÖLTJEI

NOMINÁLTAK #1

Kurátor: Páldi Lívia, koncepció: Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián, Páldi Lívia // Minden szépből van. Loránt Anikó egyéni kiállítása; Budapest Galéria, Budapest, 2024. november 22. – 2025. február 2.

—

Lehetséges-e egy alkotói életművet egyszerre személyes és elemző módon bemutatni? A Minden szépből van című kiállítás kurátora, Páldi Lívia ebből a nézőpontból indította a munkát, és nyitotta meg Loránt Anikó életművét. A feltárásában kulcsfontosságú volt az alkotó személyes életterében és „műtermében” eltöltött idő, a művek mindennapi közegének empatikus – érzéki és szellemi – tapasztalata. Az alkotók műtermi és személyes közege Jerger Krisztina munkamódszerének egyik alapja: nagyon szerette így indítani és végezni a kiállítási és a művészettörténeti tevékenységét.

A kiállítás egy kurátori kezdeményezésből kiinduló, összehangolt kurátor-művész együttműködés eredményeként jött létre. A művészek közötti alkotói együttműködés és emberi kapcsolat nagyon komplex előzményekre megy vissza, ami nemcsak az együttműködés relevanciáját, hanem mélységét is meghatározta. Mivel Loránt Anikó nagyon gazdag, de rejtőzködő női életműve eddig csak részleteiben, vagy kollektív kiállítások keretei között vált megismerhetővé, a kollaboráció szükséges és fontos feladata volt az életmű áttekintése, összerendezése és részleges digitalizálása. A feltáró munka, a tárlat előkészületeinek, a válogatás folyamatának megelőző állomásai – a szakmai visszajelzések, reflexiók, kiállítási szereplések révén ma már jól látható módon – nagyrészt ki is emelték ezeket a műveket a kvázi láthatatlanságból.

Loránt Anikó alkotásai a létformák és organikus szerkezetek egymásba fonódását vizsgálják: újra és újra. Munkáit, rajzait, jegyzeteit és töredékeit a kapcsolódások végtelen szövedéke köti össze. Ugyanez a gazdag, jelentésteli hálózat jellemzi a kiállítás felépítését is. A női lét (anya, háziasszony, feleség) és a művészet kapcsolata alkotásaiban nemcsak téma, hanem léptékeket és műfajokat meghatározó jellegzetesség: rajzok, skiccek, fecnik, kis lépték, intimitás, esendőség, a tárgyak és anyagok kérészélete, harc a maradandóságért – ezek mindegyike tetten érhető az életműben. A kiállítás belső struktúráját – a tágabb művészeti és történeti kontextus megadásához, valamint a kollektív gondolkodás és az együttműködések bemutatásához illeszkedve – meghatározta ezeknek a tapasztalatoknak a megmutatása és értelmező elrendezése. Az installáció épp emiatt épített a kis és nagy léptékek, a képek, tárgyak, valamint a feliratok, szövegek, versek és fogalmak, megszólalásmódok és perspektívaváltások kombinációjára, állandó permutációjára. A kiállításban – ennek eredményeképpen is – visszakövethetővé, felismerhetővé vált az alkotómunka folyamata: a naplószerűség és a jegyzetelés, a játék a szavakkal és jelentésekkel, a kézírás és a firkálás mint alkotói gesztus, s mindezek fókuszában a történetmesélés és a történetmesélő szerepének meghatározóvá válása.

Az életmű bemutatásában – még ha csak jelzésszerűen is, de – megjelent egy izgalmas, más női életműveket megidéző művészettörténeti kontextus: Ország Lili, Anna Margit és Szenes Zsuzsa egy-egy művének bemutatásával. Ez a nem túlhangsúlyozott, mégis jelen lévő utalásrendszer más irányba is megnyitotta az életművet: lehetőséget teremtett arra, hogy más nézőpontból is rátekintsünk erre a tragikusan korán lezárult munkásságra.

A kiállítást nagyon sokrétű tárlatvezetési és workshop program keretezte, illetve az egész kiállítási projektben roppant erős vágy volt érzékelhető a „Pankaság” megragadására. Épp ez az a gesztus, amely a kiállítást a Jerger-életmű nézőpontjából, a „Krisztaság” felől is érdekessé tette.

NOMINÁLTAK #2

Kurátor: Páldi Lívia // Anna Daučíková: A tekintet nyelvtana; Trafó Galéria, Budapest, 2025. május 7. – június 15.

—

Az alkotó (Anna Daučíková), a kurátor (Páldi Lívia) és a téma között érzékelhető kölcsönösség és elköteleződés nagyon sokrétűen utalt arra a hiányra, amely a heteronormatív gondolkodáson túli lehetőségeket jelenti – mind a magyarországi társadalmi közbeszédben, mind pedig a kortárs művészeti gondolkodásban. A Jerger Krisztina-díj nézőpontjából a kiállításnak ez a fajta emberi mélysége érdemel külön is említést.

Anna Daučíková kiállítása A tekintet nyelvtana címen, Páldi Lívia kurátori munkája nyomán egy olyan témát és egy olyan korszakot tárgyalt, amelyek a magyarországi kiállítási és intézményi gyakorlatból nagyon hiányoznak: egyfelől a testpolitikák heteronormativitáson túli lehetőségeit, ezek vizuális megjeleníthetőségét, másfelől a kilencvenes évek művészeti és performatív kifejezési formáit.

Daučíková a szlovák és cseh feminista és queer művészet meghatározó alakja, aki a késő hetvenes évektől kezdve foglalkozik alkotásaiban a testtel, a testpolitikákkal, a szexualitással a nem heteronormatív test művészi megközelítésével. Gondolkodását sokrétű művészi eszközhasználat és komplex intellektuális megközelítés jellemzi. Munkáiban saját transzszexualitásával is foglalkozik, de ezt a tapasztalatot egy lényegesen tágabb gondolati kontextusban helyezi el. Habitusától az aktivizmus sem áll távol, sőt.

A budapesti kiállítás Daučíková első önálló tárlata Magyarországon, amelyben elsősorban fotó- és videóalapú művek voltak láthatók, meghatározóan a kilencvenes évek fókuszából. Daučíková munkáiban felismerhető egy sajátos beszédmód és nyelvtan, amely a kiállítás megszerkesztésében a kezek nyelvtanaként jelenik meg. A munkák olvasásának lényege a tekintet: ahogy magunkat és másokat látjuk, ahogy ránk tekintenek; illetve a látásmódok és a hatalmi rendszerek kapcsolata. A kiállítás az elmúlt 10–15 év magyarországi kirekesztő politikai berendezkedése és eseményei felől nézve is fontos állításokat tesz; ez még inkább felhangosítja a művész kompromisszummentes életművét és a kurátor erős megszólalási vágyát a témában. A Trafóban látható mini-retrospektív kiállítás az OFF-Biennále kísérőprogramjaként és az életmű nagyon érzékeny bemutatásaként készült, ami fel is erősítette a munkákban megjelenő érzéki vizualitást. A társadalmi diszkriminációval szembeni művekben és a kiállításban is tetten érthető volt egyfajta finom provokáció, amely mind a művész, mind a kurátor személyes érintettségéből és látásmódjából is ered. Nehéz téma, mégis jól érzékelhető könnyedség, több esetben humor is áthatotta a kiállítást, amit a kísérő programok műfaji sokszínűsége, a részvétel, a párbeszéd, az újraalkotás és az önkifejezés bontott tovább.

Az alkotó, a kurátor és a téma között érzékelhető kölcsönösség és elköteleződés nagyon sokrétűen utalt arra a hiányra, amely a heteronormatív gondolkodáson túli lehetőségeket jelenti mind a társadalmi közbeszédben, mind pedig a kortárs művészeti gondolkodásban. A Jerger Krisztina-díj nézőpontjából a kiállításnak ez a fajta emberi mélysége érdemel külön is említést.

NOMINÁLTAK #3

Kurátor: Oltai Kata (OFF-Biennále Budapest) // Holnapután minden megváltozik

Kiállító művészek: Koltay Dorottya Szonja, Szabó Eszter, Gáldi Vinkó Andrea, Fajgerné Dudás Andrea, Palatinus Dóra, Dankó Boglárka, Demeter Nóra Zsófia, Szabó Klára

Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtár – SOM, Koszorú utca 25–27. (magánlakás), Budapest, 2025. május 8. – június 14.

—

Hogyan nehezednek mindennapjainkra a láthatatlan patriarchális struktúrák, és milyen generációk óta öröklődő ígéreteket hordozunk magunkkal? Oltai Kata kurátori munkája nyomán a 2025-ös OFF-Biennále Budapest keretében két rendhagyó helyszínen, kilenc kortárs nőművész radikális és intim alkotásokban kereste a választ mindezekre. A két helyszínű, de egyetlen erőteljes narratív tengelyre felfűzött rendezés a terek személyes rétegeiből és hangulatából indult ki – ez a dramaturgiai elv Jerger Krisztina kiállításainak is egyik fontos jellemzője volt.

A Sincerely Yours Space, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és az OFF-Biennále Budapest közreműködésében valósult meg Oltai Kata kurátori munkája nyomán a Holnapután minden megváltozik című kiállítás. A tárlat a női szerepeket, a korlátozott mozgástérben működő túlélési stratégiákat, az elnyomó mechanizmusokat vizsgálta, és arra világított rá, hogy miközben a közvetlen jövő, a „holnap” még tervezhető, az igazságosabb társadalom ígérete, a „holnapután” egyre inkább elérhetetlen utópiának tűnik.

A kurátori válogatás szókimondó művekkel, valamint a magánlakás és a hivatalos tér kettősével teremtett sokoldalú vizuális nyelvet. A kiállítás két markánsan különböző, mégis egymásra reflektáló helyszínen valósult meg a VIII. kerületben, és egyik legnagyobb ereje éppen a helyszínválasztásban és a terek közötti konceptuális feszültségben rejlett.

Az Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtárban az egykori Szent Keresztély patika neoreneszánsz bútorzata között a testi kiszolgáltatottságra reflektáló kortárs művek nemcsak egymással, hanem a helyszínnel, a nyugati orvoslás intézményrendszerével, valamint a női test medikalizációjával, archív tárgyak és dokumentumok válogatott gyűjteményével léptek párbeszédbe. A sötét tölgyfa bútorok, az archaikus patikaüvegek, a rideg eszközök és a zárt orvosi világ izgalmas kontrasztban állt a kortárs installációkkal, amelyek (ki)használták a tér adottságait, miközben a műtárgyak szervesen beépültek a különböző polcrendszerekbe, tárlókba.

A Koszorú utcai magánlakás terei, helyiségei és berendezése erős, meghatározó hátteret nyújtott az alkotásoknak, amelyek a lakásbelső mindennapi használati tárgyai közé rejtve, szinte tapintható, intim közelségbe kerültek. A lakás a privát szféra, a magánélet fojtogató világa, a zárt ajtók mögöttiség, a négy fal közöttiség, a problémák láthatatlanságának színtere volt, ezen a helyszínen az egyéni küzdési stratégiák, a bántalmazás, a hatalmi visszaélés és a mindennapi alkuk kerültek fókuszba.

Mindkét tér párbeszédre invitálta a látogatót, akinek a két pont között fizikailag is át kellett szelnie a Józsefvárost, ezáltal az utca, a társadalmi valóság is a tárlat integráns részévé vált. A helyszíneknek tartalmi jelentőségük volt, és felerősítették a kiállítások mondanivalóját, hiszen ebben a kerületben és a kapcsolódó városi terekben a szexuális munka és a hozzá kapcsolódó társadalmi trauma a mai napig feldolgozatlan tabunak számít.

A kilenc kortárs alkotó bevonása lehetőséget adott arra, hogy a patriarchális struktúrák kritikája ne egyetlen monológként, hanem sokszínű, egymást erősítő párbeszédként jelenjen meg a látogatók számára.

A tárlat a személyes életben és a fizikai térben egyaránt megjelenített traumákat kollektív, társadalmi dimenzióba emelte. A Jerger-díj aspektusából pedig az tette jelentőssé, hogy két radikálisan eltérő és rendhagyó térben valósult meg.

NOMINÁLTAK #4

Művész-kurátor alkotótársak: Koltay Dorottya Szonja és Seress Anna // Téglatan. Leomlott estig, felépült reggelre; Kassák Múzeum, Budapest, 2025. június 20. – november 9.

—

Kőmíves Kelemenné balladája a kortárs valóságba költözött. Koltay Dorottya Szonja és Seress Anna művész-kurátor alkotótárs Kassák-díjas projektje, a Téglatan egyedülálló módon ötvözte a képzőművészetet, a színházat és a társadalomkritikát. Az alkotópáros a kollektív elnyomást, az egyén szabadságát, a nők szerepét kutatta egy folyton változó, látványos installációban. A kiállítás azokat a radikális térelveket alkalmazta, amelyeket Jerger Krisztina is képviselt: a Kassák Múzeumban élő, mozgó és a teret aktívan formáló tényezőkké emelte a hétköznapi, statikus építőelemeket.

Koltay Dorottya Szonja képzőművész Seress Anna kurátorral közösen nyerte el a Kassák Kortárs Művészeti Díjat a kiállítást megelőző évben, és ezzel a tárlat lehetőségét is. Kettejük együttműködésében valósult meg és a díj keretében végzett kutatómunkára épült a Téglatan című kiállítás. A tárlat a klasszikus magyar népballada, a Kőmíves Kelemen radikális, kortárs társadalomkritikai újraértelmezéséből indult ki, és a befalazott Kőmíves Kelemenné tragédiáján keresztül, a tégla-metaforát középpontba állítva vizsgálta a női pozíciókat, az egyén, a közösség és a hatalom dinamikáját, erőviszonyait.

A kurátor-alkotó páros organikusan építkezve alakította a projektet, a kiállításnak több előzménye is volt (Kőmíves Kelemenné kifalazása, köztéri installáció- és performansz-sorozat a Ferenc téren, 2024; Téglák: Leomlott estig, felépült reggelre, köztéri performansz-séta, Nextfeszt-Trafó, 2025; ezek a falak nem minket védenek, kiállítás, OFF-Biennále, 2025).

Fontos hangsúlyozni, hogy a Jerger-díj kurátori díj, és a zsűri a kiállítást mint önálló művészeti alkotást, valamint a kapcsolódó programok megvalósítását ismeri el a jelöléssel.

A Téglatan nem csupán tárgyak összessége volt, hanem egy szigorú koncepció alapján felépített, sokrétű összművészeti folyamat. A kiállítás erős látványa a rendkívül tudatos térszervezésben és a komplex installációs munkában rejlett. A látogató a különböző terek bejárása során egy egybefüggő, folyamatosan kibontakozó, magával ragadó dramaturgia és narratíva részévé vált, amelyben a különböző anyagok, formák és műfajok nem kioltották, hanem kölcsönösen felerősítették egymás hatását. A szöveg és a kép kombinációja, a térbeli szövegek, valamint az írások szövete a tér és a fal különböző pontjain nagyon erősen meghatározta a vizualitást, és izgalmasan rímelt a Kassák képépítési koncepciójára.

A kiállítás a Kassák Múzeum kertjébe is kiterjeszkedett. A művészeti térből kilépve szimbolikusan kitört a megszilárdult struktúrákból, előbújt a falak mögül, ezáltal elmosta a határokat a képzőművészet, a művészi aktivitás, a színház, a performansz, a demonstráció és a politikai/társadalmi aktivizmus között. Ez a szándék a kiállítás installációjában is tetten érhető volt, hiszen a tárgyak, építési elemek, megállító táblák, színes kordonok és téglák egyszerre funkcionáltak szoborként és színházi díszletként. A kiállítás egyszerre volt munkaterület, játszó- és alkotótér.

Az alkotók létrehozták a Téglakar nevű formációt, egy részvételen alapuló, performatív akciót. A csoport a klasszikus avantgárd munkás- és szavalókórusok hagyományát éleszti fel, így a projekt közvetlenül is reflektált a helyszín szellemiségére és kontextusára.

A kísérő események nem csupán kiegészítő programok voltak, hanem olyan kollektív események, amelyek a tégla fizikai anyagiságát, történelmi rétegeit és építőelem-jellegét dolgozták fel.

Jerger Krisztina térszemlélete felől nézve a Téglatan térelrendezése és koncepciója egy feszültségekkel teli, expresszív tárlatot rajzolt ki, ahol a műtárgyak nem csupán falra akasztott objektumok, hanem a kiállítóteret aktívan alakító szervezőelemek voltak.

NOMINÁLTAK #5

A kiállítás létrehozásában közreműködött: Andrási Gábor, Fekete Géza, Lengyel László, Sztrés Erzsébet, Tóth Gréta, Török Tamás, Vörösváry Ákos // ÁKOS + ÁKOS / Hatvan a Látványtárban – a Látványtár Hatvanban

Kiállított művészek / művek: Anna Margit, Barcsay Jenő, El Kazovszkij, Gergely Tibor, Gondos István, Gulácsy Lajos, Herman Lipót, Kaponya Judit, Keserü Ilona, Oscar Kokoschka, Korniss Dezső, Lakner László, Lesznai Anna, Major János, Maurer Dóra, Medgyessy Ferenc, Moholy-Nagy László, O. Papp Gábor, Román György, Sáros András Miklós, Šwierkiewicz Róbert, Tandori Dezső, Veszelszky Béla, Weöres Sándor művei, valamint gyékényesek, madárijesztők, népi faszobrok, olajnyomatok és szöveges falvédők

Első Magyar Látványtár Kiállítóháza, Tapoca-Diszel, 2025. június 21. – november 16.

—

Találhatunk-e kapcsolatot néprajzi, antropológiai témák és a kortárs művészet megnyilvánulásai között? Lehet-e otthonosan és magától értetődően egymás mellé állítani a hétköznapok, a rítusok és ünnepek tárgyait forrásait és kortárs művészeti munkákat? Egymás terébe engedni ezeket a nagyon eltérő, mégis roppant inspiráló közegeket, alkotókat, társadalmi és esztétikai tapasztalatokat? Az Első Magyar Látványtár és a Hatvany Lajos Múzeum ÁKOS + ÁKOS című kiállítása ebből az izgalmas, egyben nagyon személyes nézőpontból vizsgálta Kovács Ákos életművét, szellemi hagyatékát, egyben eszünkbe juttatta Jerger Krisztina kiállításrendezői gyakorlatát, amelyben ezek az átjárások ugyancsak erősek voltak.

Az Altorjay Sándor hagyatékára és a Vörösváry Ákos műgyűjteményére alapított Első Magyar Látványtár 1990-es alapítása óta a határterületek vizsgálatát és megmutatását képviseli. A vizuális és művészeti kultúra roppant tágas világát építi évről évre; ebben a munkában a Látványtár főrendezője, Vörösváry Ákos a kiállításrendezést önálló művészeti ágnak tekinti, és ezt a gyakorlatot képviseli több mint 30 éve. A Látványtárban évente egy nagy kiállítás látható. A 2025-ös tárlat azonban némileg eltért az eddig megszokottaktól. Vörösváry Ákos, Andrási Gábor és Lengyel László kezdeményezésére a Látványtár és a hatvani Hatvany Lajos Múzeum együttműködésében készült az ÁKOS + ÁKOS Hatvan a Látványtárban – a Látványtár Hatvanban című kiállítás, amely a középiskolai tanár, etnográfus és művelődéstörténész Kovács Ákos 1973 és 1983 közötti hatvani időszakára épült, és ebből a nézőpontból idézte meg ezt a rendkívül gazdag szellemi életművet.

Kovács Ákos (1943–2014) 2023-ban lett volna nyolcvanéves, és maga is a meghökkentő határterületek kutatója és bemutatója volt. Korát megelőzően, voltaképpen antropológiai szemlélettel foglalkozott például a szöveges falvédők, a tetoválások, a madárijesztők, a haláljelek, a poszterek, a körképek és a tűzijátékok és az ünnepek múzeumi kutatásával. Ugyanebben az időben a modern és neoavantgárd képzőművészet és költészet képviselőinek rendezett kiállítást és eseményt Hatvanban. Tízéves múzeumi időszakának hatása a múzeum művészeti és néprajzi gyűjteményének öröksége.

Vörösváry Ákossal már ebben a hatvani időszakban kapcsolatban voltak: Vörösváry tárlatokat rendezett és műveket kölcsönzött a Vörösváry-gyűjteményből, továbbá egy több mint 100 műves adománnyal is gyarapította a Hatvany Lajos Múzeum kollekcióját. A két Ákos közötti kapcsolat azonban nemcsak ezekben az eseményekben érzékelhető, hanem épp a különös és izgalmas határterület bejárásában, ezek expresszív és eseményszerű megmutatásában.

Az ÁKOS + ÁKOS kiállításban a hatvani múzeum és a Látványtár gyűjteményéből válogatott képzőművészeti és néprajzi tárgyak találtak egymásra. Izgalmas, egymástól eltérő, mégis egymással remekül dialógusba rendezhető világok olvasódtak össze, miközben egy szellemi portré is kirajzolódott. Az Első Magyar Látványtár közeli rokonának tekinti Kovács Ákos életművét, szellemi hagyatékát és azt a végtelenül demokratikus, sok esetben szellemes és kreatív illesztést, amely a látványtári galériateret felépítette. A műtárgyak és a hétköznapi tárgyak kommentálják egymást, miközben a rendszerváltást megelőző évtizedek, alkotók, barátságok, együttműködések megelevenednek. A művek illesztésében felismerhető a korai avantgárdra is jellemző affinitás, vagyis a formai rokonítás, de a rendezők bátor kézzel nyúlnak ehhez a megoldáshoz, továbbá ahhoz a szellemi hagyatékhoz, amely mindkét gyűjtemény sajátja. A kiállításrendezésben erősek az empatikus viszonyulások, az archívumi gondolkodás, a szellemes térkezelés és a tárgyak közötti vélt vagy valós hierarchia lebontása. A kortárs képzőművészet mellett megjelent a szépirodalom, kapcsolatok és barátságok, a népművészet szeretete, illetve az etnográfia korát megelőző kulturális antropológiai szemlélete.

Egy magángyűjtemény és egy közgyűjtemény közötti kapcsolat, egy régi barátság, személyesség, emlékezetmunka, harc a felejtéssel szemben. Talán ezek az ÁKOS + ÁKOS kiállítás legfontosabb jellemzői. És egy baráti és munkakapcsolatokra épített együttműködésben megvalósított kiállításszervezés – amelyben nem lehet nem észrevenni a „Krisztaságot”.

NOMINÁLTAK #6

Kurátorok és szervezők: Polyák Júlia, Prőhle Borbála Piroska, Kronavetter Péter DLA, Rátgéber László (BME Középülettervezési Tanszék) // Nyitott ház. Emlékek és víziók Esterházy Péter egykori otthonában

Kiállítók: Hugauf Lotti, Polyák Júlia, Prőhle Borbála Piroska

A Középülettervezési Tanszék tavaszi kurzusának hallgatói: Ács Zsófia, Altsach Levente Márton, Aux Liliána Alexandra, Bácsalmási Blanka, Balogh Artúr Péter, Bődi Lili, Deák Borbála, Diviki-Nagy Emese, Földi Márk Balázs, Géczi Eszter, Göndör Vanda, Györfi Tibor, Hornyik Anna, Horváth Barna, Jánossy Krisztina, Kárpáti Borbála Panna, Karvasz Sándor, Keszei Réka, Kielkopf Roxane Elisabeth, Kismarosi Virág, Koller Réka Júlia, Kovács Szabina Kamilla, Lantos Balázs, Makai Zsófia Panna, Mátyus Gréta, Mikecz Pálma, Molnár Dániel, Nagy Brigitta, Nagy Eszter Kincső, Patay Boglárka, Péri Kata Luca, Potyi Panna Ágnes, Püspök Fanni, Rideg Viktor, Sal Noémi Anna, Sánta Johanna, Sebő Dániel, Siska Gyöngyvér, Solti Blanka, Suvák Bori Panna, Szabó Tas, Tarjányi Petra, Tóth Zsuzsanna, Urbán Soma, Vanya Nóra, Varga Mária Krisztina, Vermes Dalma Ilona, Wagner Dávid Barnabás, Walter Lilla, Zoltai Csanád

A tárgy oktatói: Fejérdy Péter DLA, Frikker Zsolt, Kronavetter Péter DLA, Pelle Zita, Sámson Kinga DLA

Esterházy Péter-családi ház (és alkotóház), III. kerület, Emőd u. 20., Budapest – egynapos kiállítás a felújítás előtt: 2025. június 6.

—

Időutazás Esterházy Péter és családja egykori otthonában – egyetlen délutánra megnyitotta kapuit a legendás Emőd utcai ház. De vajon mit jelent és mitől válik jelentőssé egy épített tér? Az üresen álló házban a látogatók nemcsak a múlt családi emlékeibe tekinthettek be, hanem a BME egyetemi kurzusa keretében létrejött víziók között is bolyonghattak. A hallgatók építészeti terveken és művészeti alkotásokon keresztül reflektáltak a ház materiális, irodalmi és szellemi örökségére, és különleges atmoszférájú kulturális térként értelmezték újra a házat. Jerger Krisztina szerint a jó kiállításrendezés teátrális – de nem öncélúan színpadias, hanem egyfajta érzelmi és gondolati sűrítmény. Az Esterházy-ház bejárásán egy szellemi sűrítmény részesei lehettünk, amelyben ráadásul egyidejűleg jelent meg a múlt, a jelen és a jövő.

Egyetlen délutánra bejárhatóvá vált egy addig elzárt, bár az Esterházy-szövegekből ismerős családi ház, az író egykori otthona. A projekt az épület lehetséges építészeti-társművészeti értelmezésével foglalkozott. A már üres, de leendő funkciójában még nem belakott épületben lehetőség nyílt közelebbről megismerni a házat és az ide kötődő emlékeket, valamint betekintést nyerni a jövőjébe is. Bár az esemény középpontjában az épület megtekintése állt, a helyszín nem építészeti értelemben volt meghatározó, hanem kultúr- és szellemtörténeti szempontból, a hozzá tapadó emlékezettől és a hiánytól.

A pop-up kiállításban a projekt együttműködő partnerének, a BME Építészmérnöki Kar Középülettervezési Tanszék harmadéves hallgatóinak makettjeit, vízióit mutatták be a ház jövőjéről, és itt volt először látható az az interjúsorozat is, amely Esterházy Péter közeli barátainak és családtagjainak visszaemlékezésein keresztül dolgozza fel a házhoz kapcsolódó emlékeket. De a jelenlévők a júniusi délután kimerevített pillanatában tanúi lehettek annak is, hogyan alakul át a jelenben közösségi térré egy lakóhely, egy otthon. A házban közlekedve a látogató nemcsak térben, hanem a különböző idősíkok között is mozgott. A nyitottságon, a közös gondolkodáson, az együttműködéseken kívül az esemény fő célja az volt, hogy előrevetítse a ház irodalmi és művészeti bázisként működő új életét.

A „Nyitott ház” esemény több közvetlen és közvetett szálon is kapcsolódott a kortárs művészethez, mivel aktív, összművészeti reflexióként is működött. A földszinten kiállított építészeti installációkon, terveken kívül a hallgatók Esterházy szövegeinek (vizuális) újraértelmezésével tettek kísérletet az életmű megközelítésére, új kontextusba helyezésére. Esterházy híres Ottlik-másolatát kiindulási pontul véve kellett azzal megegyező méretű monokróm grafikai átiratokat, nyomatokat, plakátokat készíteniük. Az így született képzőművészeti alkotások a ház tetőtéri szobáiban körüljárhatóan függtek a mennyezetről. A helyiségekben a bontási folyamat miatt felsejlett az épület váza, látszódtak a múlt és a jelen egymásra rakódó rétegei, nyomai és lenyomatai. A palimpszeszt-jelleg nemcsak a ház fizikai terének sajátossága volt, hanem Esterházy írói módszerének is egyik alapfogalma, sőt rímel a fent is említett híres akciójára, Ottlik Géza Iskola a határon című regényének kézírásos lemásolására is.

Az összművészeti megközelítést tovább erősítette Esterházy Marcell képzőművész segítsége, jelenléte és látásmódja, hiszen eleve kapcsolatot hozott létre az irodalmi emlékezet és a kortárs vizuális művészet között. Az együttműködés során a tanszék hallgatói, oktatói, doktoranduszai és demonstrátorai kiléptek hagyományos szerepükből, és kiállításrendezőként, kurátorként működtek.

A „Nyitott ház” a kortárs kiállítási szcéna egyik legizgalmasabb efemer eseménye volt. A rómaifürdői ház egy sűrű kulturális emlékezetű, érzelmileg telített családi otthon. A terek kiürített, átmeneti állapota a múlt, jelen és jövő közötti feszültséget hordozta. Ez a térkezelés – ahol a falak kopottsága a narratíva része – Jerger legjobb rendezéseit idézte. Az esemény nem pusztán egy épület bemutatása volt, hanem az Esterházy-szellemi örökség térbeli manifesztációja.

NOMINÁLTAK #7

Kurátor: Kozák Zsuzska // Off Kijev Biennálé (OKB) 2024 – kiállítás, színház, koncert

Kiállító alkotók: Kaszás Tamás, Kiss Géza, Kiss Tamás rest/artist, Klöpfler Tibor, Mocskos Múzsák (Hecker Péter és diákjai – ELTE Savaria [Egyetemi Központ]: Fekete Boglárka, Jenei Bernadett, Lantos Nóra, Somogyi Roberta, Szabó Zóra), SZAF (Fischer Judit, Mécs Miklós), Szalay Péter, Várbiró Kinga Evelin, W Horváth Tibor

További közreműködő művészek / performálók: Bánki Gergely és Fekete Anna, Kas Kriszta és az Art osztály, [Klöpfler-Topor Tibor], Molnár Réka és Kárpáthegyi Bálint, Szirony György, Szirtes János, Szoboszlai János

A kiállítást megnyitotta: Alexandra Szkocsilenko, szentpétervári művész

Régi vendéglő (Mátyás tér 4.), Ifjúsági ház (Ady u. 1/a.), Szigetmonostor, 2024. február 1–3.

—

Az „Off Kijev Biennále” egy nem hivatalos, szolidaritási művészeti kezdeményezés, amely Kozák Zsuzska kurátori és szervezőmunkája nyomán valósult meg Szigetmonostoron egy elhagyatott, félig romos, egykori vendéglő épületében. A háromnapos akció nem kizárólag az ukrán helyzetre reflektált, hanem tágabb értelemben a háborúra, az erőszakra, az emberi értékek pusztulására és a művészet túlélési lehetőségeire a krízishelyzetekben. A tér „nyers”, háborús pusztulást idéző atmoszférája nem csupán háttérül szolgált, hanem a kurátori koncepció szerves, expresszív részévé vált. Ez a fajta bátor, helyspecifikus térhasználat összhangban van azzal a kiállításrendezői szemlélettel, amelyet Jerger Krisztina is képviselt életművében.

A Kijev Biennále (Kyjiv Biennial) ötödik, 2023-as kiadása, az orosz offenzíva miatt európai városokba (Bécsbe, Kijivbe, Ivano-Frankivszkbe, Ungvárba, Lublinba, Varsóba, Antwerpenbe és végül 2024 elején Berlinbe) szóródott szét, de budapesti vagy magyarországi helyszín – vélhetően politikai okok miatt is – nem volt. Erre a hiányra igyekezett reflektálni az Off Kijev Biennále (OKB) – helyi, közösségi szinten. A magyar művészeti szcénában – a karitatív megmozdulások mellett – példa nélküli volt az Ukrajnával és az ukrán háborúval kapcsolatos állásfoglalás, szélesebb platformon megfogalmazott kiállás, véleménynyilvánítás, vagy legalább diskurzusteremtés kísérlete – és ez a helyzet legutóbbi időkig sem látszik hangsúlyosan megváltozni.

A Szigetmonostoron, a Szentendrei-sziget egyik településén szervezett OKB egyik legfőbb jellemzője a lokalitás volt: a helyi vagy helyi kötődésű kurátor és részt vevő művészek, illetve a háromnapos „nonprofit és performatív” – de talán leginkább összművészeti fesztivál karakterű – rendezvénysorozat (joggal) számított az ott élők érdeklődésére.

Az OKB a privát megszólalásokba és a közbeszédbe emelt téma, az empátia, a szolidaritás mellett – egy elszigetel(őd)ésre és félelemkeltésre épített, politikai propagandával telített társadalmi közegben/kommunikációs térben –, az antihumánus gondolkodás ellen is szót emelt. Innen nézve, bizonyos pillanatokban – a helyi és a művészeti közeg metszéspontjában – a többgenerációs háborús tapasztalatokat/emlékeket is mozgósító művek, performatív események és beszélgetések képesek voltak láthatóvá tenni az országhatáron túl, a közvetlen szomszédságban pusztító agressziót övező hallgatás, információmegvonás és -manipulálás abszurd következményeit.

Ezt a regisztert erősítette fel, hitelesítette személyességgel, és látta el egyben pontos földrajzi koordinátákkal – az OKB alatt háborúellenes művészeti akciójáért még börtönbüntetését töltő, 2024 augusztusában szabadon engedett, szentpétervári művész – Alexandra Szkocsilenko, a rendezvény számára írt megnyitó szövege is. A szervezőknek az Amnesty International budapesti és londoni irodái segítségével, közvetítőkön keresztül sikerült felvenniük a kapcsolatot a művésszel.

A központi kiállítás egy valamikori, üresen és elhagyottan álló, használaton kívüli vendéglőnek adott új, ideiglenes közösségi funkciót, amely egyben – a harcok, összecsapások roncsolta épület analógiájaként – befogadta és „keretezte” is az OKB témáját, műtárgyválogatását. A tér „nyers”, félig romos, háborús pusztulást idéző atmoszférája így nemcsak háttérül szolgált, hanem a kurátori koncepció szerves, expresszív részévé is vált. Ebben a közegben, átmeneti térben a kiállított művek, kollaboratív csoportmunkák természetes létmódja volt olyan munkák egymás mellett élése, amelyek az ukrán helyzetre közvetlenebbül, valamint a háborúra, az erőszakra, az emberi értékek pusztulására tágabb-közvetettebb értelemben, illetve a művészet túlélési lehetőségeire a krízishelyzetekben általánosabb szinten reflektálnak.

Ez a fajta bátor, helyspecifikus térhasználat összhangban van azzal a kiállításrendezői szemlélettel, amelyet Jerger Krisztina is képviselt életművében.

NOMINÁLTAK #8

Kurátor: Farkas Zsófia [Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár] // Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain

Kiállított művészek: Abádi Ervin, Adler Mik­lós, Áldor Péter, Barta Ernő, Bálint Endre, Bán Kiss Edit, Csillag Albert, Eppinger Weisz Margit, Fekete Edit, Gedő Ilka, Gera Éva, Gyenes Gitta, Göndör Bertalan, Holló Imre, Irsai István (Peszach Ir-Sal), Jankay (Jankai) Tibor, Kádár Béla, Kádár György, Katz Sándor (Shemuel Katz), Lakos Alfréd, Leon Alex (Löwinger Sándor), Lukács Ág­nes, Merényi Schuller Zsuzsa, Reichental Ferenc, Sándor Tibor, Szabó Ferenc, Turán Hacker Mária, Shraga Weil, Vörös Géza, Varsányi Pál

Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emelet, Budapest, 2024. április 16. – október 13.

—

Hogyan tehetők egy gyűjtemény (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár) feldolgozásának, az „intézményi identitás” újraépítésének folyamatába integrált, a hazai művészettörténeti kánon és a kollektív emlékezet kereteit tágító, hosszú távú kutatás eredményei láthatóvá?

Farkas Zsófia a Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlatának idő- és gondolatíve, tér- és történetkezelése – egy évfordulós holokauszt-emlékkiállítás határait szétfeszítve – érzéki tapasztalatokat közvetítő tanúságtételként volt képes összefűzni a túlélők narratíváit, traumafeldolgozó, az elmondhatatlan rögzítésére kísérletet tevő grafikai sorozatait. 

Farkas Zsófia következetes muzeológusi/művészettörténészi/kurátori munkájának kitüntetett állomása volt a holokauszt 80. évfordulóján, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlat. Mindennek kerete: a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (MZSML) gyűjteményének feldolgozásába, az „intézményi identitás” újraépítésének folyamatába integrált, a hazai művészettörténeti kánon és a kollektív emlékezet kereteit tágító, hosszú távú kutatás. Ennek pedig alapeleme a gyarapodó eredmények intézményi együttműködések keretében zajló láthatóvá tétele, „tesztüzemmódja”: a táguló tudás koncentrikus köreinek – művészek/(élet)művek, dokumentumok, változó szakmai konszenzus/megközelítésmódok – vizsgálata eltérő terek, kontextusok interferenciáinak közegében.

Az eredmények egybevágtak a holokausztkutatás elmúlt két évtizedben folyó paradigmaváltásával, amelynek eredményeképpen egyre fokozottabb figyelem irányul a holokauszt korai emlékezetére.

A Hiányjelek sorozat (2018–2019) gyűjteményi és kortársművészeti tárgydialógusait (Síp12 Galéria és Közösségi Tér, majd MZSML), a Böröcz László vezette 2B Galériával való kollaborációkat (köztük a várbeli kiállítás közvetlen előzményeit, a Szemtanúk. Traumaábrázolások a MZSML gyűjteményében című tárlatot [2021] és kiadványt [2023]) úgy követte az ÍGY TÖRTÉNT kölcsönzések révén újabb életműveket is bevonó anyaga (2024), hogy egy kis időeltolódással, de összeolvasható volt a Rajk László auschwitzi frottázsaiból és a MZSML (további) gyűjteményi darabjaiból – szintén Farkas Zsófia által összeállított – válogatással (Mementó – az emlékezés gesztusa).

A szemtanú művészek a munkaszolgálat, gettólét, a koncentrációs táborok peremhelyzetét ki- és leíró – sokszor saját korábbi stílusukat, beszédmódjukat is felülíró – figurális, egyedi és sokszorosított grafikai sorozatai, albumai térdramaturgiát, látványkaraktert meghatározó perspektíva- és nézőpontváltásokat követeltek meg. A primer nyomrögzítés vágya és kényszere, a kép és a szöveg, a személyes és kordokumentum, illetve a képzőművészeti alkotás között oszcilláló műfaji hibriditás az idő- és gondolatív kiterjesztését vonta maga után: egyrészt a történeti előzmények – adatolt, fotók nélküli – bemutatását, másrészt a háború utáni szemlélet- és/vagy beszédmódváltások miatt az 1960-as éveken túlra való kitekintést.

A horizontalitás és a szemmagasságba rendezés, a képregényszerűen, sokszor szinte story boardként, filmkockánként kiterített-összefűzött bemutatási mód működtette a grafikák intimebb képnézési közegét, osztottabb tereit, ha úgy tetszik, megszokott múzeumi standardjait. Ugyanakkor szembesített is a sokszor csak beszámozható, megcímezhető, feliratozható események „kirajzolásaival”, az áldozat/tanú/megfigyelő tudathasadásos szerepeinek szilánkos történetté formálásával, terápiás narratívába rendezéseivel, a személyesség és univerzalitás felé egyaránt megnyitott szélsőséges léthelyzeteivel. A színevesztett, monokróm közeg nyersfa léc struktúrái, szürke felületei, félig áttetsző, opálos műanyagtáblái között – a történések valós kronológiájával párhuzamosan – egy befelé szűkülő tér zsákutcájába jutottunk: csak kifelé haladva lélegezhettünk fel.

A Magyar Nemzeti Galériában, paradox módon, épp az alapkoncepció fókuszáltságából és minimalizmusából következett az „évfordulós megemlékezés” kereteit szétfeszítő-meghaladó komplexitás. S éppen ezzel dolgozva – a tér- és történetkezelés, illetve a kiállítás és a katalógus (Albert Ádám, Fusz Mátyás, Imre Réka és Visnyei Zoltán közreműködésével) összehangolt koreográfiája révén – váltak újrajátszhatóvá, összefűzhetővé a túlélők az elmondhatatlant rögzítő, adatoló, jegyzetelő traumafeldolgozó narratívái, s válhattak ismét az ÍGY TÖRTÉNT érzéki/érzelmi tapasztalatokat közvetítő-generáló tanúságtételeivé.

Részben, de – teljesülni látszottak György Péter, a 2021-es „előzmény-kiállítás” láttán megfogalmazott elvárásai: „Ha valaha azt szeretnénk, hogy a holokauszt története magától értetődően a magyar történelem immanens része legyen, akkor olyan, az emlékezetet meghatározó [közös] kereteket [tudást] kellene teremtenünk”, mint például egy ilyen sorozat nemzeti múzeumi kontextusban való bemutatása” [így eleget téve] „az esztétikai, művészettörténeti normáknak és a történelmi önismeret feltárásának…”

Ez az a Jerger Krisztinát is folyamatosan inspiráló téma- és/vagy projektorientált terep/közeg, ahol a be/megmutatás feladatának kreatív terepe, magától értetődően egymásra épülő, egymást kiegészítő médiumai a kiállítás és a katalógus.