Az anyag határán túl

A modernizmus nyers anyagiságának és légies elanyagtalanodásának kettősségejellemzi Nicolas Schöffer művészetét, aki acélszobrait először negatív tereikkel, majdfényreflexióikkal, legvégül pedig időbeliségükkel bővítette ki. A konstruktivista struktúrákfémes matériáit így anyagtalan konceptuális síkokkal ellenpontozta újra és újra. Ezt a kettősséget erősítette meg Jerger Krisztina is kiállításrendezői gyakorlatával, a Nicolas Schöffer: Vizuális művek és hangstuktúrák című 1982-ben, a Műcsarnokbanmegrendezett kiállításban. A Jerger Krisztina-díj második átadása alkalmából e kiállításdokumentációs anyagából válogatott és kiegészített anyagot mutatjuk be. Ez aszelekció a műfajközi átjárásokra, bemutatási lehetőségekre, térkezelési módokraérzékeny kiállításrendező tánchoz, zenéhez, teatralitáshoz való viszonyára fókuszálva szűkíti az érintett személyek, események és dokumentumok körét.

Nicolas Schöffer Műcsarnokban rendezett kiállítása három nagyobb tematikus és alkotóirészre bontja a bemutatott műveket. Az első terem széles merítéssel szolgált Schöffer 1955 és 1982 között készített makettjeiből, terveiből és műveiből, amelyekígy bepillantást engedtek szerteágazó, művészeti ágak, területek között határokat nemismerő gondolkodásmódjába. Schöffer koncepcióit, a monumentális léptékűkibernetikus tornyok terveit és makettjeit, illetve a műveihez kapcsolódó„performansz”-dokumentációkat – az emberi test, valamint a kinetikus és kibernetikus, a környezetre is reagáló munkái, fémszerkezetei között teremtett kapcsolatokat – reprodukciókon keresztül mutatták be az első teremben. A fotókat Jerger a plafonróllógatta le: a fal síkjától való eltávolítás, a teret strukturáló lebegés a modernitásrajellemző anyagtalanság érzetét erősítette, s szó szerint „kiléptette” a művekkonceptuális jellegét a térbe. Ez – a Jergerre jellemző, mindig műfajhoz igazított, akárszínpadi(as) elemeket is működtető, ma már megszokott installálás – 1982-ben,Magyarországon igen úttörő bemutatási módnak számított.

Jerger a második teremben egy sokkal koherensebb anyagot állított ki: itt kaptakhelyet Schöffer tér-, fény- és idődinamikus szoborstruktúrái. A terem félhomályos, sötét környezetében a szobrokat megvilágító fehér és színes reflektorok nemcsak aszobrok szerkezetét emelték ki, de – mintegy meg is elevenítve Schöffer „fénydinamizmusát” – a falra vetett árnyékokat is a művek kiterjesztett részévétették. A művek optikai hatásait programozott mozgásfázisok kísérték, egészítették ki aszobrok időmozzanatait hangsúlyozva.

A harmadik terem volt a kiállítás csúcspontja: a fekete fóliával besötétített térben Schöffer hatalmas, piramis alakú installációját, a Prismát (1982) lehetett látni. Befelémegnyitott terének belső falai tükörrel voltak borítva, míg a hátfalát záró vetítővászonraképmontázsok vetültek, amelyek kaleidoszkópszerűen, fragmentálódva tükröződtekvissza, az így végtelennek tűnő tükörtérben. A térinstalláció komplexitását azakusztikus közeg egészítette ki, fokozta: a piramis melletti hangszórókból Schöffer 1979-es, Hommage à Bartók című zenei munkájának – amelyet, a kiállítás alatt megis vásárolható lemezen, Magyarországon is kiadtak – elektronikus kompozíciói szóltak. Amegnyitón és a kiállítás kísérőprogramjaként a Prisma (1982) belső tükörfalai közöttegy „mozgásinstallációt” is bemutattak Angelus Iván és társulata előadásában. Jergerválasztása az után esett rájuk, hogy látta a társulat Tükrök című,(kortárs)tánctörténeti jelentőségű előadását. Angeluszék olyan népszerűségnekörvendtek, hogy megduplázták az előadásaik számát a Műcsarnokban.

Schöffer művészetében visszatérő elem volt az emberi test és a térdinamikus műveiközött tánccal/táncosokkal megteremtett – akár ellenpontozott – kapcsolat, akárszínpadról, kiállítótérről, akár a saját műterméről volt szó (lásd például a MauriceBéjart-ral és táncosaival folytatott többéves együttműködését). Az emberi testorganikussága találkozott a mechanikus konstruktivista struktúrákkal, vagy mint példáula Prizma esetében, a tükör által teremtett végtelen, virtuális és anyagtalan térlehetőségeivel. A Műcsarnokban is ez az intermediális és/vagy összművészeti jellegjelent meg: térinstalláció fényekkel, vetítéssel/videóval, zenei és táncos elemekkelkiegészülve. Innen nézve jól kirajzolódik az az út is, amely Schöffer totalitásra törekvőművészetét, a szobraiból, szerkezeteiből kiinduló plasztikai problémákon, felvetésekenát a grandiózus, épület- és várostervezési léptékekben gondolkodó architektúrákig vezette el. Jerger finoman, jó arányban elosztva vezeti végig a nézőt Schöfferművészetének ezen az ívén.

A Gesamtkunstwerk-jelleg (az avantgárd hagyományokon túl) a nyolcvanas évekKelet-Közép-Európájára is jellemző volt: mind Lengyelországban, mindMagyarországon a színházi közegben hangsúlyosan tetten érhető volt, számosképzőművész dolgozott díszlet- és/vagy jelmeztervezőként. Szakmailag Jerger isebben a világban szocializálódott, kiállításrendezői tevékenységére a kortárs lengyelszínházi világ nagy hatást gyakorolt. Felismerte, hogy a színházi dramaturgia kiállításiszituációban is jól alkalmazható, hatásos eszköz a nézők figyelmének irányítására és abefogadás elősegítésére: számos esetben az erős látványra és a koncepcionálistérszervezésre helyezte a hangsúlyt, de ötletei, elképzelései, a „kurátori” szerepetkeveredve, azt részben felvállalva, túlmutattak a puszta látványtervezésen.

AZ ANYAG HATÁRÁN TÚL

Jerger Krisztina / Nicholas Schöffer (Műcsarnok, 1982) Jászi Galéria, Budapest, 2024.június 18–28.

Kurátorok:

Horváth Mátyás, Százados László

Közreműködők:

Jászi Orsolya, Sebes Katalin, Veinelt Attila

Köszönet a kiállításban való közreműködésért:

Budapest Galéria, Budapest Tánciskola Archívum, FKSE, Műcsarnok Könyvtár és Archívum, KEMKI – Artpool, Jerger Archívum, Angelus Iván, Egri János, Eln Ferenc,Hermann Júlia, Péter Petra