Nomináltak 2020–2021

JERGER KRISZTINA-DÍJ 2020–2021 JELÖLTJEI

A 2022-ben első alkalommal átadott, a 2020–2021 év kiállításrendezői munkáját elismerő Jerger Krisztina-díj jelöltjeit a díj kuratóriuma állította össze – hosszú és roppant izgalmas szakmai diskurzus során. A jelöltek kiválasztását azonban nem csak a kuratórium ízléspreferenciái, sokkal inkább Jerger Krisztina szakmai tevékenysége, látásmódja s ennek jól felismerhető, kiállításról kiállításra érvényesülő mechanizmusai motiválták. Más megfogalmazásban: miről gondoljuk azt, hogy Kriszta is kedvelné? 
Az elmúlt két év speciális és ismeretlen helyzeteket teremtett: a kényszerű bezártság és a korlátozott/átalakult kultúra- és művészetfogyasztás az intézményekre, a kurátorokra, a művészekre és a befogadókra is hatással volt. Ez egyfelől a nominálási időszak elnyújtását eredményezte (a 2020-as és a 2021-es év kiállításait összevonva tekintettük át), másfelől a kiállítási és művészeti munkák perspektíváira és médiumaira is hatással volt. Erre az új, ismeretlen és megváltozott közegre, az ehhez kapcsolódó tapasztalatra mindenképp szerettünk volna reagálni. Nem elsődlegesen és kizárólagosan, de finoman és tudatosan.  
A jelölésekben továbbá azokra a tartalmas együttműködésekre és szerepváltásokra, ideiglenesen csapattá szerveződő formációkra is hangsúlyt helyeztünk, amelyekben kurátorok, művész és kurátor, kutató és kurátor dolgozott közösen, egymástól gyakran egyáltalán nem elválasztható munkamegosztásban. Az egymásnak is (intellektuális és érzelmi) közeget teremtő kezdeményezéseket azonban nemcsak erre a speciális, világjárvánnyal terhelt időszakra, hanem sokkal tágabban, Jerger Krisztina kiállításrendezői munkájára vetítve is fontos és remek praxisnak gondoljuk. A jelöltek kiválasztásában, a jelölések szakmai indoklásában ezekre az összefüggésekre is igyekeztünk kitérni. 
Frazon Zsófia, Izinger Katalin, Százados László

 

JELÖLTEK

Bicskei Éva, Hegyi Dóra // Akadémia (körbejárás). Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár (2021. június 1. – augusztus 1.) 

A kutatásalapú kiállítás a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményi szerkezetét és örökségét, mai életét dokumentálta, archiválta és interpretálta egy jelentésteli installáció és aktív befogadásra épített kurátori munka keretében (a tranzit.hu Rendszerváltások sorozata, az MTA és a Fővárosi Képtár együttműködésében). A terepkutatáson, fel- és megmérésen alapuló kiindulás nézőpontja a folyamat során megváltozott, azaz nemcsak a műtárgy és a gyűjtemény fogalmát és időbeli eltéréseit vette alapul, hanem egy olyan mintázatot is kirajzolt, amelyen keresztül az akadémiai gondolkodás még sosem volt látható. A folytonosságra és töredezettségre épülő kutatói és kurátori gondolkodást az újrahasznosított, remixelt kiállítási alapanyagokból és modulokból összeépített installáció (Kaszás Tamás képzőművész) erősítette és fordította át térhasználatra és vizuális nyelvre. A kiállítótérben így roppant plasztikusan – egyfajta körbejárható tudástár-terminálként – jelent meg a tudományos munka folytonossága, hálózatossága éppúgy, mint a felkínált tudások párhuzamos gyakorlatai, vagy az olykor (kényszerű) váltások töréspontjai. Ez a geometrikusan és organikusan építkező forma – a több irányból indulás, a több oldalról megtekinthetőség révén – nagy szabadságot adott mind a kurátornak a szubjektív dokumentálásra, mind pedig a látogatóknak a személyes feldolgozásra. A személyessé (is) tett tudomány az intézménytörténet új és más olvasatát eredményezte, még ha az első pillantásra jelentős és terjedelmes tudásanyag kiállítási bemutatása nem megszokott vállalkozás is. A kutatás kiállítássá formálásának fontos érdeme, hogy a helyszínül választott múzeumi tér önmagára vonatkozó múltértelmezése a kiállítással egy időben – párhuzamos történetként – jelent meg: Exkurzus Kiscelli Múzeum (körbejárás) címmel. 

A kiállítás mint tudásépítmény, mint komplex architektúra tehát releváns módon tette érzékelhetővé az archívumi gondolkodásba integrálódó személyes viszony fontosságát: a két trópus összefonódását, az egymást remekül kiegészítő személyes tárlatvezetések és elmélyült látogatói gyakorlatok egyaránt kibonthatták. A kiállítás egyben egyfajta „gyászmunka” is volt: kritikai reakció, reflexió az épp akkor/most kialakult helyzetre: az akadémiai kutatói hálózat átalakítására, beolvasztására.

Csákány István képzőművész és Bodonyi Emőke kurátor // A kalapács álma. MűvészetMalom, Szentendre (2021. március 19. – augusztus 8.)  

Az installáció elhelyezése, a kiállítás a kiállításban effektus, a színpadszerű elrendezés, a látvány, a hangok, a fények és mozgások jelenléte az épület szintjeinek bejárása során különleges élményt, érzéki hatást teremtett. A kreatív – vetített felületekkel, tükörképekkel megnyitott, kibővített – térhasználat, az illúziók és az árnyképek folyamatosan jelen lévő párhuzamos valóságai aktív és intenzív részvételre invitálták a nézőt. A térszervezésen túl a nagyvonalúság, a brutális anyagok használata és az aprólékosan megtervezett jelenetek, részletek, kifinomult összhatások léptékváltásai, beépített ellentétei fokozták az összhatást. A különböző, egymást erősítő művészeti műfajok a befogadást izgalmas és szórakoztató felfedezőúttá tették: az önreflexív életmű-válogatás tárgyai közötti barangolás úgy rendezte új narratívába a bemutatott műveket, hogy közben felerősítette a Csákány-féle kulturális emlékezet, örökség- és hagyományvizsgálat egyszerre ironikus és érzéki vonásait. A galériatér három szintjén a rendelkezésre álló terekhez igazított értelmezésben jelentek meg a korábbi tárlatairól már ismert témái, motívuma (mint az emlékmű és a kalapács), így a kiállítás Csákány művészetének aktuális együttállásaként, keresztmetszeteként is interpretálható. Miközben a diorámák és tárgygyűjtemények használata a muzeológia irányába is megnyitotta a gondolkodást, a tárlat atelier-jellege valamiképpen a valós időt, életközeget is megidézte. A járvány miatt a kiállítás elkészült ugyan, de hosszú ideig nem nyithatott ki, így leginkább képeken és online tárlatvezetés formájában volt látható, ami a tapasztalatszerzés teljesen más módját kínálta fel – a fizikai térben is bejárható kiállításhoz képest. Ahogy Jerger Krisztina kiállításrendezői tevékenységében is roppant fontos volt, Csákány István kiállításában is megkerülhetetlen komponens a kiállítási térbe bevitt színpadi/színházi tér- és időkezelés, amelyben az egyes alkotások megtekintése mellett a látványdramaturgia szívóereje is hat a befogadó gondolkodására és érzelmeire.

Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina, Őze Eszter kurátorok // Várószoba. Női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján. Múzeumi intervenció (2020. szeptember 30. – 2021. október 1.)

A Várószoba a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (SOM) állandó kiállításában megvalósult művészeti intervenció, amely az időbeli és tematikus elmozdulásokra és a hiányokra adott kurátori és alkotói választ. Fontos sajátossága, hogy nemcsak egy témával (az orvoslásban és a gyógyításban a nők pozíciójával és hiányával), hanem a megvalósítás műfajával (múzeumi állandó kiállítás, művészeti intervenció) is tudatosan foglalkozott. Az alapvetően kritikai megközelítés mégis inkább párbeszédre törekedett: érzékenységgel, radikális közelnézettel, személyes történetekkel. A megvalósítás terepe, a múzeumi állandó kiállítás, egyáltalán nem könnyű tér: patinás vitrinarchitektúrája a lehető legmesszebb áll a kortárs galériaterek vélt vagy valós semlegességétől. A létrehozott intervenció azonban semmiképp nem görbe tükör, hanem dialógusra törekvő komplex elgondolás: művekkel, szövegekkel, beszélgetésekkel, partnerek és szakértők bevonásával. A térbeállítás mellett a lépték- és tempóváltás a Várószoba legszebb gesztusa: a művészi munkák sűrűsödési ponttá változtatásával, az állandóság mellett az időleges beavatkozás eszközével. A kölcsönösség szerepe tagadhatatlan. (Az azonban egyelőre nyitott kérdés, hogy ez miként hat majd a SOM működésére.) A múlt kritikája, a kisebbségi vélemények és az elmesélhető történetek – mind olyan tapasztalat, amelyeket a világjárvány még jobban a fókuszba állított. A járvány ugyanakkor a Várószoba projektet is alapvetően átírta: lassította, közegváltásra és alkalmazkodásra kényszerítette – két hosszabb leállást követően azonban 2022 januárjára a kiállítás katalógusa is elkészült. Az intervenció és a katalógus tehát olyan széles együttműködés keretében (a SOM muzeológusainak részvételével) jött létre, amelyben a gyűjteményi állandó kiállítás újragondolása mellett új kérdések felvetése, kapcsolódási és nézőpontok meghatározása – a tér, a régi és az új találkozása és párbeszéde, a személyes női perspektíva és az érzékenység – egyaránt fontos volt. Különös módon a kiállítási tér talán kevésbé az erős vizualitással, mint inkább a kiállítótéren kívül is érvényes edukációs közeg megteremtésével hatott leginkább. 

A Kisterem galéria kurátorai és művészei // Végre tanulhatunk valamit (Kincsem Palota, 2020. szeptember 11–30.) 

A Végre tanulhatunk valamit című csoportos kiállítás a Kisterem galéria művészeinek helyspecifikus elrendezésre alkalmas alkotásaiból válogatott. Elsődleges keretét a helyszín, a Kincsem palota fizikai és vizuális közege teremtette meg: a művek pozicionálása és hangolása, a tér, a látvány, a szintek és szobák bejárása olyan érzéki térkollázst teremtett, amelyben az anyagok, a formák és a műfajok kölcsönösen erősítették egymást. A kiállítás megvalósítása egyben hely- és térfoglalásként is értelmezhető: az ideiglenesen művekkel és gondolatokkal belakott, használaton kívüli épület kulturális és művészeti újrahasznosításaként. A palotaépület azonban nemcsak helyszínné, hanem gondolati térré is alakult: láthatóvá téve a múlt lenyomatait, a helyszín történetét és aktuális olvasatát. Ezek a kurátori és alkotói gesztusok ugyanakkor időkollázsként is képesek voltak működtetni a kiállítást, amit tovább erősített, hogy több bemutatott mű is foglalkozott az emlékezettel, a történelemmel. A kurátori és művészi munka ezeknek az összetevőknek a finom hangolását is elvégezte, így lényegesen többről volt szó, mint a Kisterem galéria művészeinek csoportos kiállításáról. A dramaturgiailag tudatosan felépített, tér- és időkollázsba rendezett látvány határozottan vezette, mégis szabad kalandba engedte a nézőket. Ezek a meggondolások – a látogatói tekintet és test mozgásra, intenzív jelenlétre késztetése – Jerger Krisztina alkotói praxisában is intenzíven jelen voltak. A kiállítás a Kisterem kiállítási munkájában is határozott lépték- és műfajváltást jelentett: a terek és a (mű)tárgyak kölcsönös erősítése és hangsúlyozása mellett az első Covid-sokk okozta fizikai és szellemi elzártság oldása is fontos cél volt. A galériatulajdonos, a kurátorok, a művészek és a művek szöveges interpretációját megíró szakemberek közös munkája, az alkotók és a közönség karantén utáni „összehozása” és találkozása, s ugyanakkor a nézők, a befogadók és a kritikusok műélvezetre és gondolkodásra buzdítása egyaránt fontos alkotóelemei voltak a Végre tanulhatunk valamit kiállításnak. 

Szalai Borbála // Nyitott műterem, a Trafó Galéria online műteremlátogatás-sorozata (2020. november 26. – 2021. május 6.; 21 alkalom)  

A Nyitott műterem műteremlátogatás-sorozat a korona-helyzetre adott adekvát kurátori válasz: a bezárt galériatér helyett az online közegben teremtett lehetőséget a művészek és a kurátorok találkozására, a közelmúltban és a karantén alatt készülő friss munkákról szóló beszélgetésekre. A jó időzítés és szervezés, a kiszámítható és előre látható sorozatiság könnyen hozzáférhetővé és népszerűvé tette a vállalkozást, megteremtette saját közönségét. Módszerei, beszédmódja túllépett a szűk szakmai kereteken: határozott edukációs misszióval is rendelkezett. Épp a kényszerű bezártság idején jelentett egyfajta váratlan nyitottságot és élénkséget, majd innen tért vissza a galériatérbe. Az online terek mindig elérhetőségével szemben az alkalmak (a kiállítás műfajhoz hasonló) eseményszerűségét erősítette: a beszélgetések az adott adásidőben és az azt követő 24 órában voltak megtekinthetők – és csak később, a sorozat befejezése után került fel a sorozat a Galéria YouTube-csatornájára, archívumként. A 21 alkalomból álló online műterem-látogatás után újra a galériatérben megrendezett kiállítások következtek, olyan, egymásnak is közeget teremtő alkotások, amelyek a galéria két kurátorának következetes szakmai műhelymunkáját is tükrözik. A Jerger Krisztina-díjra nominált Szalai Bori háttérbe húzódó, mégis érzékelhető kurátori jelenléte a művészek műterméből indul, azon alapul – ami a Nyitott műterem beszélgetéssorozat lényegét és keretét is jelentette. A galériatérben látható kiállítások közül a nominálási időszakban több figyelemre méltó projekt is futott: Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd; Kaszás Tamás: Szívvel és értelemmel; Anca Benera és Arnold Estefán: A természetalatti. Az online műterem-látogatások és a galériatérben megrendezett kiállítások együtt is megmutatják, hogyan reagálhat a kurátor nyitottan egy váratlan és szokatlan helyzetre, mint például a Covid – amelyben élni kénytelen –, adaptív módon összehangolva a rendelkezésére álló praxisokat (galériatér, online tér). Szalai Bori nominálási időszakban megvalósított munkája és kifejezetten a műteremlátogatás-sorozat jól tükrözi azt a reakciókészséget és léptékváltásra épített kurátori gondolkodásmódot, amelyet nagyon kevesen tudtak ennyire hatékonyan és szakmai módon érvényesíteni és végigvinni az elmúlt időszakban.