A Jerger Krisztina-díj kitüntetettje 2024-ben: Deák Nóra

A Jászi Galéria által alapított kiállításrendezői, kurátori eredményeket elismerő Jerger Krisztina-díjat második ízben Deák Nóra nyerte, a Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros (Institute of Contemporary Art) Gróf Ferenc: Beleértve a Holdat és más égitesteket (2022. október 29. – 2022. december 17.) című kiállításának kurátori munkájával.

A Jászi Galéria a 2020-ban elhunyt Jerger Krisztina művészettörténész, kiállításrendező emlékére 2020/21-ben alapította a most második alkalommal átadott díjat. Az elismerés célja, hogy felhívja a figyelmet a kiemelkedő kiállításrendezői, kurátori eredményekre. A díj Jerger Krisztina szakmai tevékenységének és kreatív világának állít emléket: ezzel összefüggésben olyan kiállításrendezői munkákat díjaz, valamint ajánl a szakma és a közönség figyelmébe, amelyekben meghatározó az expresszivitás, a gondolkodásra, az érzelmekre és a látványra egyaránt ható megközelítés. A Jerger Krisztina-díj jelöltjeiről neves szakemberekből – Frazon Zsófia, Izinger Katalin és Százados László – álló kuratórium döntött. A nomináltak kiválasztását azonban nem csak a kuratórium ízléspreferenciái, sokkal inkább Jerger Krisztina szakmai tevékenysége, látásmódja s ennek jól felismerhető, kiállításról kiállításra érvényesülő mechanizmusai motiválták. A kuratórium tagjai a jelöltek, majd a díjazott kurátor kiválasztásakor az elmúlt két év – 2022 és 2023 – munkáit vették figyelembe.

 
A 2022/2023-as jelöltek voltak:

• Deák Nóra kurátor // Gróf Ferenc: Beleértve a Holdat és más égitesteket.
  Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros (2022. október 29. – 2022. december 17.)

• Kiss-Ványa Zsófia kurátor // Mintázatok. Hímzés a kortárs képzőművészetben.
  Deák17 Galéria, Budapest (2022. június 23. – szeptember 3.)

• Kovács Kristóf (Sajnos Gergely) helyszínelő // Borsón álmodott álmok.
  Horizont Galéria, Budapest (2021. december 15. – 2022. január 26.)

• Bencze Péter kurátor // Nicolás Lamas: The End of Motion. Umbral.
  Longtermhandstand, Longtermhandstand Hall, Budapest (2022. június 25. – augusztus 14.)

• ÖNZINE (képviselői: Imreh Sándor, Prok Veronika) // Birtokolhatatlan jelenségek leltára. (Kiállítás és kapcsolódó kiadvány)
  galeri ffrindiau, Budapest (2022. november 24. – 2022. december 10.)

• Erdődi Katalin kurátor és alkotótárs // Igor és Ivan Buharov: Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták.
  Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, Budapest (2023. június 22. – 2023. október 29.)

• Forián Szabó Noémi, Gábriel Nóra kurátorok // Dés Márton: City Zen.
  Nyolcésfél, Budapest (2023. május. 25. – június 2.)

• Dabi-Farkas Rita, Popovics Viktória kurátorok // Kaszás Tamás, Loránt Anikó: Igazán fontos, hogy itt vagyok.
  Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és az óbudai Budapest Hospice Ház, Budapest (2023. október 10. – 2024. január 10.)

Gróf Ferenc képzőművész és Deák Nóra kurátor // Beleértve a Holdat és más égitesteket; Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros (2022. október 29. – 2022. december 17.

A kutatásalapú kiállítás az ENSZ-tagállamok jelentős része által ratifikált 1967-es „Világűrszerződés” időszakát követően, a 2000-es évek első évtizedeiben robbanásszerűen fejlődésnek induló, exponenciálisan növekvő lehetőségekkel, nem utolsósorban megtérüléssekkel kecsegtető innovációs terület, a NewSpace által befoglalt jelenségekre és tevékenységekre fókuszált. Az egyezmény – „beleértve a Holdat és más égitesteket” is – a világűr kutatásával és felhasználásával kapcsolatos állami szintű tevékenységek szabályozó elveit rögzítette. A NewSpace expanzív évtizedeiben ez a keretrendszer fokozatosan eljelentéktelenedett, megkerülhetővé és kijátszhatóvá vált: a világűr meghódításának, kiaknázásának területén a koncentrált erőforrások, tőke és technikai tudás révén – s ebből adódóan politikai, gazdasági téren is – egy államok/nemzetek felett befolyást szerző transz-, illetve multinacionális vállalati kör egyre nagyobb hatalomra tett szert. Utóbbiak sokszor épp állami megbízásoknak eleget téve (lásd a NASA–SpaceX-együttműködést), valamint a bekapcsolt start up cégek révén növelik hatókörüket, „privatizálják” az űripar egyes szektorait, miközben a korábbi bipoláris, hidegháborús narratívát felülírva, ezen a kozmikus terepen is egyre több nemzetállami szereplő jelenik meg.

A háromterű kiállítás egymással is párbeszédbe lépő művei, műcsoportjai, műfaji konstellációi ennek problémakörnek – az eltelt közel hat évtized alatt az űrrel kapcsolatban lezajlott szemléletváltozásnak – az egyes (gazdasági, geopolitikai stb.) aspektusaira összpontosítva tettek komplex értelmezési kísérletet.

Mindez egy hosszabb folyamat, az ICA-D és a művész közös terveinek, majd több évig tartó együttes munkájának eredménye volt. Ez idő alatt Gróf kétszer is (2020, 2022) részt vett a Dunai Vasműben a (Dunaferr-Art Dunaújváros Alapítvány által meghirdetett) Acélszobrász Alkotótelepen. A művek pozíciója és pozicionálása meghatározó: jelentősége van annak, hogy ezek a vas- és acélszobrok, -plasztikák itt születtek meg. Dunaújváros nem pusztán létrejöttük helyszíne: gondolati térként, inspirációs és tapasztalati közegként, technikai háttérként is része értelmezési-asszociációs hálózatuknak. Ugyanakkor ez csak egy, bár fontos eleme a művész által felkínált többolvasatú – a nemzetközi és a bolygóközi színteret is bevonó – utalás- és összefüggésrendszernek.

A tárlat ebből építkező, lazán összefűzött tematikai láncolata – a különböző karakterű kiállítóterek lehetőségeit is figyelembe véve, rájuk építve – térkapcsolatokat teremtve lakta be az épületet. A földönkívüli/bolygóközi marketing és brand térfoglalása, objektumai, bannerei, zászlói, ábrái, logói, tipográfiája és a terraformálás színei (az óceán- és a tengerkék, valamint az égszínkék árnyalatai) mellett – egy alternatív lehetőségként – földön, textileken valamiféle zsibvásár-struktúrába rendeződtek el az eljövendő nomád Kék Mars Múzeum tárgyai. A középső tér meghatározó elemei, redukálódott és mutálódott szimbólumkészlete, kék-sárga zászlóinstallációi a falakon és a tértben – miközben a szovjet utódállamok történelmét, az orosz–ukrán viszonyt, s ezen keresztül még Dunaújváros múltját és (épp aktuális) jelenét is megidézték – mintha egy párhuzamos, a bukott utópiák tapasztalatait is hordozó, a valóság és a képzelet határán létező világból érkeztek volna. A végpontot, Anubis és Adam Smith felszíni iránymutatását követve, a „pincegaléria” szemléltetőeszközei jelentették: az „Internacionalista terem” egyedi – ugyanakkor jól felismerhető elemeket kisajátító, átalakító – tipográfiai nyelvet és csőbútor-designt alkalmazó, munkásmozgalmi és szocializmustörténeti anyagait – Beuys Das Kapital Raum (1970–1977) című munkájának valamiféle folytatásaként – 33 „fekete tábla” krétarajzai, a rendszerváltozás óta lezajlott gazdasági változásokat összegző jegyzetek kísérték.

A kiállítás térkezelési módja egyszerre volt nagyvonalú, ugyanakkor helyspecifikus, az egyes térrészek építészeti adottságait – akár a süttői mészkő padló vas-oxid-tartalmának és a vörös Marsnak a vizuális összeolvashatóságán keresztül – előnyére fordító, s ha kell, látványelvű, teátrális. Mindez pedig Jerger Krisztina kiállításrendezői tevékenységében is kiemelten fontos volt: a határozott arculattal rendelkező terek esetében mindenképpen fontosnak tartotta a művek és a fizikai tér kapcsolatának megteremtését, a mű, a tér, a művész és a néző között rejtett vagy nyílt, többszólamú dialógus kialakítását.

Kiss-Ványa Zsófia kurátor // Mintázatok. Hímzés a kortárs képzőművészetben;

Kiállító művészek: Benczúr Emese, Chilf Mária, Imre Mariann, Kusnyár Eveline, Lőrincz Lili Hanna, Makovecz Anna, Metzing Eszter, Molnár Judit Lilla, Pittmann Zsófi, Richter Sára, Szabó Eszter Ágnes, Szirmay Zsanett, Tóth Márton Emil, Vigh Krisztina

Deák 17 Galéria, Budapest (2022. június 23. – szeptember 3.)

A Mintázatok csoportkiállítása egy összetett történelmi és társadalmi jelentéshálóval rendelkező fogalmat és gyakorlatot – a hímzést – értelmezte és gondolta végig úgy, hogy egy meglehetősen kiterjedt asszociációs térben és művészeti kontextusban vizsgálta. Ehhez megfelelően tágan – a hozzákapcsolt idealizált elképzelésekről leválasztva – értelmezte a praxist, és hívott meg kortárs művészeket, akiknek a tevékenységében fontos és meghatározó a hímzés. A Mintázatokemellett a műfaj formai és gyakorlati hasonlóságainak és különbözőségeinek vizsgálatára is lehetőséget teremtett. A kiállításra összegyűjtött művek és alkotói tevékenységek azonban túlléptek a hímzés és öltés szorosan vett értelmezésén és hagyományos alapanyagain: a fonálon, a cérnán és a textilen.

A kurátori szelekciót tematikai tágasság, sokoldalú és komplex tér- és anyaghasználat, jellemezte. Mindebből – részben – következett, hogy a rendkívül széles körű áttekintés több alkotói generációt vonultatott fel, kapcsolt össze egymással, így nemcsak egymástól eltérő alkotói attitűdök kerültek egy térbe, hanem akár több évtizedes gyakorlatok áttekintésére is lehetőség nyílt. Ez a sűrű szövésű történetmesélés ugyanakkor – az összegyűjtött, egymásnak is kontextust teremtő műveken keresztül – közösséggé szervezte, összeolvashatóvá is tette a kiállításban jelen lévő egyéni hangokat, motivációkat a hagyományok ápolásától a szolidaritáson át a társadalomkritikai gesztusokig.

A tárlat bejárása így – élethelyzeteket, háttértörténeteket, emlékezetet aktiválva – szórakoztató felfedezőúttá vált, a kreatív rendezés pedig felerősítette a tárgyak közötti finom összhatásokat, a vizuális nyelvre átfordított érzelmeket és értelmezéseket. A Mintázatok kiállítással kapcsolatban – a kurátor ambíciói mellett – a galéria intenciója is lényeges: a kortárs művészet megismertetése, megszerettetése a fiatal generációval, a közösségteremtés vágya, túllépve a szűk szakmai kereteken.

A Mintázatok nemcsak a textil(művészet) – gyakran kerámiamunkákkal társított – kortárs újrafelfedezése, -értelmezései, de Jerger Krisztina művészettörténészi és kiállításrendezői tevékenysége felől is értelmezhető: munkásságában úgy volt kiemelt szerepe a designnak és a textilművészetnek, hogy – többek között a technikai és műfaji átmentek gazdagsága, vagy éppen a bemutatás módja miatt – nem csupán a képzőművészet, hanem a színház, de akár az etnográfia területén is képes volt releváns állításokat, nézőpontokat megjeleníteni.

Kovács Kristóf (Sajnos Gergely helyszínelő) // Borsón álmodott álmok; Horizont Galéria, Budapest (2021. december 15. – 2022. január 26.)

A Borsón álmodott álmok kis léptékű, de roppant tág értelmezési keretet és lehetőséget felvillantó, kutatásalapú munka, amelyben a felfedezés, a megtalálás, a kutatás és a rekonstrukció egyaránt szerepet kapott. Kovács Kristóf kurátor, egy autóbaleset három hónapos kényszerpihenője idején kezdte el újranézni a Szomszédokat, amelyben az önkéntelenül is dokumentált városi környezet mellett, a sorozat egyik protagonistájának iparművészeti „munkássága” keltette fel a figyelmét.

Szilágyi Mária (1916–1979) keramikusművész munkáit (sőt valamikori műhelyét) egy adott korszakban – a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években – szinte mindenki ismer(het)te Magyarországon, még akkor is, ha nem tudta az alkotó nevét. A mindenki, vagy legalábbis nagyon sokak által látott tárgykorpusz ugyanis a Szomszédok című magyar televíziós sorozat korfestő eleme, talán legfontosabb iparművészeti díszlete volt: a teleregényben szereplő, bemondásairól ikonikussá (és mémmé) vált Szikszay Etus (Csűrös Karola) alkotásaiként.

Ez az ismerős, ismerhető műtárgycsoport mégis egy szinte/kvázi ismeretlen életművet képviselt: ennek felkutatása, feldolgozása és megismertetése jelentette a kurátori munka lényegét. A témafelvetés, a hozzá kapcsolódó munkafolyamat, s a mindezt lezáró kiállítás egyszerre volt eredeti és meghökkentő, másfelől szellemes és hiánypótló, s ugyanakkor a populáris kulturális hivatkozásokat sem nélkülözte. Iparművészet, képzőművészet és kortárs (közelmúltbeli) populáris kultúra egymásra rétegződésének egy teleregény és egy alkotói hagyaték találkozása vált kiindulópontjává.

A nyolcvanas és kilencvenes évek világa és hivatkozásai a 2010-es évektől egyre gyakoribbak, amiben a populáris médiának és a filmkultúrának (és a médiakutatásoknak) nagy szerepe van. A sorozat mémmé válása a kiállítás egyik legnagyobb csapdája lehetett volna, amit azonban úgy sikerült elkerülnie, hogy a kritikai attitűd és hozzászólás vágya mégis érzékelhető lett. Az (ki)egyensúlyozás ezen képessége, amely fontos érdeme volt a feltáró és prezentációs munkának, a kurátori koncepciónak, abban is tetten érhető, ahogy a Borsón álmodott álmok – szerencsésen elkerülve a közhelyszerű leegyszerűsítéseket, a Szomszédok sorozatból áradó ironikus megközelítést –, nagyon minimál, mégis roppant izgalmas vizuális világot teremtett a kis méretű galériatérben. Ugyancsak a kiállítás (és a kutatás) fontos érdeme volt a művésznő családjának integrálása a munkába és a kiállítás üzemeltetésébe.

Meggyőzően érvényesült a rendezésben az a Jerger Krisztina munkásságában is nagyon fontos elemként jelen lévő törekvés, hogy a kiállításban mint gondolati térben megjelenjen, megjelenhessen a személyesség, a személyes interpretáció: a rekonstrukció – feltárás dokumentumainak és az iparművészeti anyag fontos stációinak együttes bemutatása révén – kortárs alkotói attitűdként játszott főszerepet.

Nicolás Lamas: The End of Motion; Umbral; Longtermhandstand; 2022. június 25. – augusztus 14.; kurátor: Bencze Péter

Többéves előkészítés előzte meg a világsztár Nicolás Lamas budapesti kiállításait. Lamas művészetét a helyben talált és hozott anyagok kreatív kombinálása, helyszíni adaptálása jellemzi. A befogadó galéria a művészt a residency-program keretében fogadta, amely megfelelő időintervallumot teremtett a művészi igények és intenciók kiszolgálására, a terep megismerésére, a kutatásra, a tárgygyűjtésre és a helyspecifikus installálásra. A galéria tere, a használaton kívüli, ember nélküli, disztópikus ipari tér adekvát helyszínt, hátteret, erőteljes atmoszférát teremtett a tárgyaknak. A legtöbb alkotás utcákon és roncstelepeken talált anyagokból készült. Lamas minden egyes művében szerves anyagokat kombinál mesterséges, ember által alkotott tárgyakkal, így teremtve meg váratlan hibridjeit, amelyek szabad kölcsönhatásba lépnek egymással. A bejárás, a tárgyak megtalálása, felfedezése nemcsak térbeli élményt nyújtott a nagy méretű teremben, hanem időbeli utazásra is hívta a nézőt; Lamas alkotói gyakorlatára ugyanis jellemző a régészeti attitűd, a poszt-antropocentrikus megközelítés.

A tárlatot színpadiasság, a térhasználatot performativitás jellemezte. Mindezek, valamint a teatralitásra, látványra, az anyagminőségekre és a tárgyak együttes hatására szervezett narráció Jerger Krisztina kiállításrendezői praxisában is erősen jelen voltak.

Önzine: Birtokolhatatlan jelenségek tárháza (lap és kiállítás); Galeri Ffrindiau; 2022. november; kurátor: ÖNZINE (képviselői: Imreh Sándor, Prok Veronika)

Az Önzine olyan nomadizáló, helykereső és közösségépítő kezdeményezés, amelyben a térbeli kifejezési forma, a kiállítás- és kiadványkészítés együtt jelenik meg – ami egyáltalán nem általános gyakorlat az intézményfüggetlen szcénában. A projekt kiindulópontja egy műfaji, technikai profil és mesterségbeli tudás: a rajz és a grafika. A műfaj alkotói közege és közössége azonban roppant tágas, és ezt a tágasságot az Önzine remek arányérzékkel szerkeszti és rendezi el – a kiadványban és a térben.

A Birtokolhatatlan jelenségek tárháza című kiállítás a Galeri Ffrindiau (kulturálisan és művészien újrahasznosított terében) valósult meg, és ehhez készült el azonos címen az Önzine első kiadványa. A kiállítás izgalmasan lakta be a használt galériateret, amelyben vegyítette a helyszínhez alkalmazkodó grafikai installációkat az archívumszerűen elrendezett vázlatfüzetekkel és vázlatrajzokkal. Remek műfaji koincidenciák és merész léptékváltások jellemezték, bátran alkalmazott átmeneti műfajokat, „profi” és „outsider” alkotók és csoportok közös meghívásával.

A kiállítás és a kiadvány összekötő szála: a techné, de még inkább a hivatalos és az alternatív/szubkulturális szférák közötti üdítő oszcillálás, a szférák közötti mozgás és vibrálás technikai következményei: ahogy egymás mellé került a képregény, a tetoválás és a graffiti; ahogy egymás mellé kerültek a hivatalos képzésben részt vevők és a „céhes” keretek között alkotó csoportok. A meglévő határokat negligáló, a szűk szakmai kereteket tudatosan figyelmen kívül hagyó gyakorlat friss levegőt engedett a szcénába, ami a kiállítás és a kiadvány jellemzője is. És érzékelhetően nem egyszeri vállalkozásról van szó (erre az azóta megjelent Önzine 2. és a kapcsolódó kiállítás a példa). A hivatalos és nem hivatalos közegek, műfajok és trópusok közötti átmenet keresése és fenntartása láthatóan cél: lehetőség és erő.

A Birtokolhatatlan jelenségek tárháza című kiállítás és a kapcsolódó kiadvány (Önzine 1.) nem fedi teljesen egymást, sem az alkotásokat, sem az alkotókat illetően. Érzékelhető továbbá egyfajta közösségteremtő kezdeményezés, ami a programok és workshopok alkalmával valósult meg. Tehát olyan kezdeményezés, amely törekszik a műfaj és a „szakma” határainak alakítására, a kulturális/szubkulturális rétegek közötti szabad mozgás megteremtésére.

Jerger Krisztina kiállításrendezői tevékenysége nagyon erősen nyitott volt a grafikai műfajokra. A kiterjesztett és alkalmazott grafikai műfaj, a plakát, a plakátkultúra kiállítási bemutatása fontos része volt munkásságának. A plakátok kreatív „kiforgatása”, térbe helyezése, szokatlan és színpadi látványvilágok teremtése kiállításrendezői tevékenységének alapkarakterét jelentették.

Erdődi Katalin kurátor és alkotótárs // Igor és Ivan Buharov: Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták; Kassák Múzeum, Budapest (2023. június 22. – 2023. október 29)

A Buharov fivérek – Igor [Szilágyi Kornél] és Ivan [Hevesi Nándor] – Erdődi Katalin dramaturggal és kutatóval, a kiállítást megelőző évben, közösen nyerték el a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, és ezzel a tárlat lehetőségét is, amelyben Szittya Emil művészetszervező, író, festő munkásságának egyes aspektusait dolgozták fel. A Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták sokrétű munkát, s ehhez kapcsolódón több ember együttműködését, tudását, ismereteit összegző, kutatásalapú kiállításként, a fiatal Kassák Lajosra komoly hatást gyakorló Szittya élettörténetét, művészetét, álomgyűjteményét, közös csavargásaik dokumentumait is alapanyagnak tekintve hozott létre nagyszabású audiovizuális műegyüttest.

A kiállítás egyik erőssége a különböző történeti síkok egymásra vetítése, s ennek révén összeolvashatóvá tétele, ami lehetséges példaként szolgált arra, hogyan foglalkozhatunk olyan, a napjainkat is érintő fontos kérdésekkel, mint a háború és tapasztalatai, a munka társadalomban betöltött szerepe, a szabad oktatás, a művészlét, a szabadság, az anarchia.

Az alkotótársak nemcsak dokumentarista módszerekkel, hanem asszociatív módon aktualizálták és gondolták tovább a 20. század első évtizedeinek társadalmi problémáit: érzékenyen reagáltak a jelen konfliktusaira, releváns kérdéseket felvetve szembesítettek és provokáltak, késztettek saját vélemény, de legalábbis álláspont végiggondolására – napjainkban. Múlt és jelen folyamatos összemosása, egymásra rezonál(tatá)sa, a tények és fikciók terének egymásba nyitása – térben és időben – „kitágította”, performativitással lakta be a múzeumi termeket a gondosan kialakított, kollázsszerűen összeillesztett, hibrid műfaji közeg, a különféle médiumokat beépítő installációs környezet révén. Az analóg, Super 8-as technikával készült filmek, az akusztikus közeg, az ismeretterjesztő videó, a (körasztalon vonalas telefonokban) teatralizált hangfelvételek, a lightboxok és a festmények összehangolva, együttesen hatottak a látogatóra. A feldolgozott szövegek, az újrahasznosított régebbi műrészletek, az anarchista-avantgárd szellemiség és a bemutatás módja egymásra találtak ebben a színpadias környezetben.

A tárlat ugyanakkor egyfajta szerepjáték is volt: a művészek részben fikciós, részben dokumentarista megközelítésben a kalandos életű csavargó, a rendszerkritikus, határátlépő, radikálisan szabad Szittya bőrébe bújtak, aki kétségtelenül közel áll ízlésükhöz, szellemiségükhöz. Sok közös van formanyelvükben, világlátásukban, dadaista-anarchista-avantgárd, aktivista attitűdjükben, fragmentumokból építkező látásmódjukban, és abban is, amit az álomról mint a valóságról való beszédmód egy lehetséges eszközéről gondolnak.

Jerger Krisztinának is mindig fontos volt az összművészeti jelleg, az, hogy miként lehet műfajközi játékokkal, átmenetekkel izgalmassá tenni egy helyszínt, egy szűk – kiállításrendezési szempontból „nehéz” – teret több irányba megnyitni, belakni, atmoszférát teremteni. A színpadias térhasználat, az „elemelt” valóság, az álomvilág, a szürrealizmus működtetésének készsége a lengyelországi évek óta része volt kiállításrendezői eszköztárának.

Dés Márton: City Zen; Nyolcésfél, 2023. május. 25. – június 2.; kurátorok: Forián Szabó Noémi, Gábriel Nóra

A City Zen című tárlatot intenzív kurátori munka előzte meg, másfél évtized alkotásainak a művésszel való többszöri átfésülése, átnézése, közös kiválasztása, ami bő válogatást eredményezett. A kiállításon látható művek témája a város, a „városlakó” ember és környezetének viszonya; a képek főként a város identitására, a városi létre reflektáltak.

A tárlat elsődleges keretét az egykori telefonközpont ipari épületének tágas, világos tere adta. A térbeli adottságokat – az oszlopokkal, ablakokkal, beugrókkal és falakkal változatosan tagolt teret – a rendezés jól használta ki, és az egymástól nagyon eltérő méretű művek adekvát elhelyezésével teljesen belakta a helyszínt. A téri léptékek különbözősége lehetőséget teremtett a festmények izgalmas, szokatlan pozicionálására: ellentétbe helyezésére és (össze)hangolására is. Ez párhuzamosan működött a művészi intencióval: Dés kettősségekre épülő művészetével, ahol az intim, érzékeny, részletgazdag, kis méretű képek és az elnagyoltabb, energikusabb vásznak harmonikusan egészítik ki egymást. Dés Márton rajzol, fest, verseket, szóvicceket ír. Alkotói folyamatát, munkamódszerét a „felderítés és a gyűjtögetés” jellemzi: fel- és átdolgozza, megszemélyesíti a múltat, és megragadja, rögzíti a hétköznapok apró részleteit. Különféle minőségeket illeszt össze. Képeibe és rajzaiba integrálja környezetének kulturális termékeit, a város jeleit és szimbólumait; a személyességet, a játékosságot és a humort szociológiai érdeklődéssel párosítja.

A kiállítás ereje azonban nemcsak a képek tartalmi-formai minőségében, hanem térérzékeny prezentálásukban is megnyilvánult. A jegyzetelő, naplózó, múltidéző munkafolyamatot sűrű, szabálytalan, ugyanakkor feszes, strukturált, jó ritmusú bemutatás követte. A különböző kidolgozottságú, erősségű, hangulatú festmények, rajzok és szövegek egy nagy kompozícióba, mintába rendeződtek – egyfajta térbe terített napló jött létre.

Dabi-Farkas Rita és Popovics Viktória kurátorok // Kaszás Tamás, Loránt Anikó: Igazán fontos, hogy itt vagyok; Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum és az óbudai Budapest Hospice Ház (2023. október 10. – 2024. január 10.)

Az Igazán fontos, hogy itt vagyok a Vigyázat, törékeny! című nemzetközi kiállítás szatellit projektjeként valósult meg. A kurátorok Loránt Anikó és Kaszás Tamás műveiből válogattak, akik 2020-ig, Loránt Anikó haláláig, alkotó- és élettársakként, Ex Artist Collectivaként, közösen is hoztak létre műalkotásokat.

A helyszín és a téma sokféle érzelem megmozgatására alkalmas, erős és nehéz közeget teremtett, amelyben az egyéni sors, az érintettség, a drámai élethelyzetekre adott reflexiók alkotó és kurátor számára egyaránt kihívást jelentettek: miként lehet úgy komponálni a különböző minőségű elemeket és bemutatási módokat, hogy az intenzív érzelmek és a visszafogott, jó ízlés egyensúlyba kerüljön? A végeredmény egy személyes, költői hangvételű kamarakiállítás és egy land art installáció szimbiózisává, szoros együttélésévé formálódott: a Hospice Ház galériatérként működő folyosójának rajzai és akvarelljei (Loránt Anikó) kiegészültek a kert „vandalizált” Aldo Leopold padja-átiratával, s az azt körülvevő modernista – a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület paramétereit követő –, konstruktív-geometrikus formanyelvű odúkkal és etetőkkel (Kaszás Tamás).

Az összehangolt tárgyegyüttes a befogadókat térben és szellemileg is megmozgatva gondolkodtatott el: formálta és fókuszálta a téma iránti érzékenységet, figyelmet. Ehhez adódott hozzá a házban lakó, kertet használó emberek számára – a passzív befogadáson túl – az aktív (és tartós) használat: Kaszás alkotásai a kiállítás zárását követően is a kertben maradnak, menedéket nyújtva madaraknak, s lehetőséget teremtve a pihenésre és a szemlélődésre az embereknek.

A pihenőpadba napfénnyel beégetett mondat – „IGAZÁN FONTOS, HOGY ITT VAGYOK” – Loránt Anikótól származik, a kiállítás és kert kontextusában pedig úgy cseng, mint egy varázsige, amely jobbá változtatja a világot. Ezt az irodalmi, művészeti kontextusba emelhetőséget erősítette a kiállítás/installáció megnyitó és záró eseménye: Szabó T. Anna, és különösen Szűcs Teri felolvasása. A kiállításban egymást erősítő világok értek össze: képzőművészet és irodalom; ami újabb trópussal bővült, hiszen a helyszínválasztás összekapcsolta a művészeti alkotófolyamatot a társadalmi érzékenységgel. Ez teljesedett ki, gazdagodott tovább Loránt és Kaszás műveiben a természet iránti érzékenységgel. Utóbbi esetében nemcsak azért, mert a bemutatás helyszíne egy kert, hanem mert alkotásai a fémhasználat kiváltásával, s így a környezet terhelése nélkül, újrahasznosított anyagokból készültek (uszadék-, kidobott és nyesedékfa stb.) – melyek, ha úgy hozza a sors, további környezetterhelés nélkül bomlanak le.

Jerger Krisztina munkássága felől nézve a kiállítás kurátori munkájában nem az a legfontosabb vállalás, hogy teljesen új műveket helyez el egy egyébként nem múzeumi térben: sokkal inkább lényeges az a gesztus, ahogy már meglévő műveket egészít ki új gondolatokkal, és adaptál rendkívüli érzékenységgel az adott helyszínre, a művészet gyógyító/javító képességét is kihasználva, felerősítve.